11. rész - THE END

Sziasztok! Sajnos nem írom tovább a történetet, mert egy az, hogy nincs kedvem, kettő, a forgatókönyvet szeretném elkezdeni, és így nem tudom, hogy még ezzel is foglalkoznom kell, három, nem jó a word...
Szóval megírtam a befejezést, csak hogy ne legyen így vége. Úgyhogy remélem minden tiszta már, és tetszik az utolsó rész.
Én akkor el is köszönök tőletek. A másik blogomat ITT tudjátok nézegetni, bármikor megtaláltok itt. Puszi nektek!:)

Miután a fiatalok többször is bejárták a katakombákat, megtalálják Isabellt egy titkos szobában, de ő semmire sem fog emlékezni. Viszont Carol később megtudja, hogy az a tanár rabolta el, amelyik megmondta neki, hogy meghalt a történelem profeszor. És az új tanárnak/rendőrnek is köze van a dologhoz, ugyanis ő ölte meg Mr Garcíát. Ez a két tanár együtt dolgozik. Régebben többször is raboltak el gyerekeket.
Isabell azért kellett nekik, mert nagyon magas az IQ szintje, és kísérleteket akartak rajta végezni.De nem sikerült, ugyanis Carol és barátai még épp időben találtak rá.
Eközben Carol összejött Carlosszal, megalapították az együttest, és felléptek a Ki mit tud?-on. 2. helyezést értek el.
McKenzie pedig Ryannel jött össze. Eleinte Carolina mérges volt a barátnőjére, hogy pont azzal a sráccal jár,
aki régebben tetszett neki, de lemondott róla, mert rájött, hogy neki Carlos az igazi. És boldogan éltek, míg meg nem haltak....

Ekkor Dóri becsukta a könyvet, és visszatette a polcra. Örült, hogy vége lett a történetnek, mert néhány résznél nagyon félt, de nem tudta letenni, mert várta a folytatást, és izgatott volt, hogy vajon mi fog ezután történni? Boldog volt, mert tudta, hogy a valóságban ilyen dolgok nem történnek. Nincsennek szellemek, nincsen a suli alatt titkos barlangrendszer...
Már késő este volt, de átment a másik szobába a kisöccséhez. Mellébújt az ágyban, és szorosan átölelte.
Érezte, hogy szükségük van egymásra. Szerették egymást. És Dóri vigyázott rá, tudta, hogy velük soha nem történhet olyan dolog, mint a könyvben Carollal és Isabellel.

THE END

10. rész

Megint egy rövidke részt hoztam, semmi izgalommal. Viszont a következő részekben lesz ám pár érdekes dolog...;) Puszi

Az a pillanat annyira tökéletes volt… Elfelejtettem a múltat és nem gondoltam a jövőre. Csak arra, hogy Ő ott van velem. Azt akartam, hogy soha ne legyen vége azoknak a perceknek, hogy mindig érezhessem a számon ajkait. De sajnos nem tartott sokáig, ugyanis McKenzie ránk nyitott.

-          Na, végre, hogy… - mikor rájött, hogy mit csináltunk, egy picit megtorpant. – Őő… Megzavartam valamit?

-          Nem, dehogy. – mondtuk szinte egyszerre.

Tulajdonképpen megzavart. Bár nem tudom, hogy meddig mentük volna el, ha nem jön be.

-          Már mindenhol kerestelek! Miért nem jössz le? Vagy dolgod van? – és ekkor rámosolygott Carlosra.

-          Nem! Csak tudod… fájt a fejem! – válaszoltam.

-          Látom találtál rá gyógyszert! – nevetett a saját poénján, amit nem találtam viccesnek, de igazából én is elmosolyodtam.

Odamentem hozzá, a kezemmel mutattam, hogy mehetünk, és elindultunk. Az ajtóból még visszanéztem Carlosra, aki lehuppant az ágyra, becsukta szemeit, és csak feküdt. Jó volt nézni, még ha ő nem is látott engem. De ez a pillanat sem tartott sokáig, mert a barátnőm nagyon nyugtalan volt, és szinte lelökdösött a lépcsőn. Majd a konyhába vezetett, és elkezdett kérdezősködni:

-          Na, mesélj! Mi történt?

-          Háát… felmentem Renee szobájába, és… - elmeséltem neki az egészet, addig, míg ő is megjelent.

Nagyon tetszett neki a dolog, és biztos volt benne, hogy ezek után össze fogok jönni Carlos-szal. Én ebben csak reménykedni tudtam… De rájöttem, hogy nem is ismerem még annyira, hogy összejöjjek vele. Nem tudtam mihez kezdjek… Viszont nem is akartam ezen agyalni egész este. Eldöntöttem, hogy nem gondolok semmire. Sem a húgomra, sem a szellemekre, sem a szerelemre. Azon az estén jól fogom érezni magam. És így is lett. Egész éjjel táncoltunk a lányokkal, majd mikor a többség hazament, elterveztem, hogy elmegyek lefeküdni. Felmentem az emeletre. Carlos még mindig Renee ágyán feküdt. Leültem mellé. Rám nézett, majd felült. Megmondtam neki, hogy most nem szeretnék beszélgetni, és Ő egyet értett velem. Ezek után nem történt semmi. De így utólag már nem is bánom. Csak feküdtünk az ágyon, szótlanul, és a plafont bámultuk. Én eléggé fáradt voltam, úgyhogy hamar elaludtam.