11. rész - THE END

Sziasztok! Sajnos nem írom tovább a történetet, mert egy az, hogy nincs kedvem, kettő, a forgatókönyvet szeretném elkezdeni, és így nem tudom, hogy még ezzel is foglalkoznom kell, három, nem jó a word...
Szóval megírtam a befejezést, csak hogy ne legyen így vége. Úgyhogy remélem minden tiszta már, és tetszik az utolsó rész.
Én akkor el is köszönök tőletek. A másik blogomat ITT tudjátok nézegetni, bármikor megtaláltok itt. Puszi nektek!:)

Miután a fiatalok többször is bejárták a katakombákat, megtalálják Isabellt egy titkos szobában, de ő semmire sem fog emlékezni. Viszont Carol később megtudja, hogy az a tanár rabolta el, amelyik megmondta neki, hogy meghalt a történelem profeszor. És az új tanárnak/rendőrnek is köze van a dologhoz, ugyanis ő ölte meg Mr Garcíát. Ez a két tanár együtt dolgozik. Régebben többször is raboltak el gyerekeket.
Isabell azért kellett nekik, mert nagyon magas az IQ szintje, és kísérleteket akartak rajta végezni.De nem sikerült, ugyanis Carol és barátai még épp időben találtak rá.
Eközben Carol összejött Carlosszal, megalapították az együttest, és felléptek a Ki mit tud?-on. 2. helyezést értek el.
McKenzie pedig Ryannel jött össze. Eleinte Carolina mérges volt a barátnőjére, hogy pont azzal a sráccal jár,
aki régebben tetszett neki, de lemondott róla, mert rájött, hogy neki Carlos az igazi. És boldogan éltek, míg meg nem haltak....

Ekkor Dóri becsukta a könyvet, és visszatette a polcra. Örült, hogy vége lett a történetnek, mert néhány résznél nagyon félt, de nem tudta letenni, mert várta a folytatást, és izgatott volt, hogy vajon mi fog ezután történni? Boldog volt, mert tudta, hogy a valóságban ilyen dolgok nem történnek. Nincsennek szellemek, nincsen a suli alatt titkos barlangrendszer...
Már késő este volt, de átment a másik szobába a kisöccséhez. Mellébújt az ágyban, és szorosan átölelte.
Érezte, hogy szükségük van egymásra. Szerették egymást. És Dóri vigyázott rá, tudta, hogy velük soha nem történhet olyan dolog, mint a könyvben Carollal és Isabellel.

THE END

10. rész

Megint egy rövidke részt hoztam, semmi izgalommal. Viszont a következő részekben lesz ám pár érdekes dolog...;) Puszi

Az a pillanat annyira tökéletes volt… Elfelejtettem a múltat és nem gondoltam a jövőre. Csak arra, hogy Ő ott van velem. Azt akartam, hogy soha ne legyen vége azoknak a perceknek, hogy mindig érezhessem a számon ajkait. De sajnos nem tartott sokáig, ugyanis McKenzie ránk nyitott.

-          Na, végre, hogy… - mikor rájött, hogy mit csináltunk, egy picit megtorpant. – Őő… Megzavartam valamit?

-          Nem, dehogy. – mondtuk szinte egyszerre.

Tulajdonképpen megzavart. Bár nem tudom, hogy meddig mentük volna el, ha nem jön be.

-          Már mindenhol kerestelek! Miért nem jössz le? Vagy dolgod van? – és ekkor rámosolygott Carlosra.

-          Nem! Csak tudod… fájt a fejem! – válaszoltam.

-          Látom találtál rá gyógyszert! – nevetett a saját poénján, amit nem találtam viccesnek, de igazából én is elmosolyodtam.

Odamentem hozzá, a kezemmel mutattam, hogy mehetünk, és elindultunk. Az ajtóból még visszanéztem Carlosra, aki lehuppant az ágyra, becsukta szemeit, és csak feküdt. Jó volt nézni, még ha ő nem is látott engem. De ez a pillanat sem tartott sokáig, mert a barátnőm nagyon nyugtalan volt, és szinte lelökdösött a lépcsőn. Majd a konyhába vezetett, és elkezdett kérdezősködni:

-          Na, mesélj! Mi történt?

-          Háát… felmentem Renee szobájába, és… - elmeséltem neki az egészet, addig, míg ő is megjelent.

Nagyon tetszett neki a dolog, és biztos volt benne, hogy ezek után össze fogok jönni Carlos-szal. Én ebben csak reménykedni tudtam… De rájöttem, hogy nem is ismerem még annyira, hogy összejöjjek vele. Nem tudtam mihez kezdjek… Viszont nem is akartam ezen agyalni egész este. Eldöntöttem, hogy nem gondolok semmire. Sem a húgomra, sem a szellemekre, sem a szerelemre. Azon az estén jól fogom érezni magam. És így is lett. Egész éjjel táncoltunk a lányokkal, majd mikor a többség hazament, elterveztem, hogy elmegyek lefeküdni. Felmentem az emeletre. Carlos még mindig Renee ágyán feküdt. Leültem mellé. Rám nézett, majd felült. Megmondtam neki, hogy most nem szeretnék beszélgetni, és Ő egyet értett velem. Ezek után nem történt semmi. De így utólag már nem is bánom. Csak feküdtünk az ágyon, szótlanul, és a plafont bámultuk. Én eléggé fáradt voltam, úgyhogy hamar elaludtam.

Fontos!

Ha igazán élvezitek a történetet, akkor szerezzetek nekem még legalább 3 követőt. Csak akkor fogom feltenni a 10. részt, ha növekszik a követőim száma! A 10. rész után pedig design cserét tervezek. Kérlek segítsetek, mert így nem lesz folytatás!

9. rész

Sziasztok! :) Ez most megint rövid...és picit nyálas. De ilyen is kell.

Csak álltam, és néztem, ahogy Carlos mosolyog rám. Nagyon helyes volt, és gyönyörű a mosolya. A fehér fogai csak úgy világítottak a sötétben.

Ekkor Renee felkapcsolt pár kisebb fali lámpát. Megláttam McKenzie-t, aki odajött hozzám, és elkezdtünk beszélgetni. Elújságolta, hogy Ryan pár perce összejött egy tízedikes csajjal. Úgy tettem, mintha nem érdekelne a hír, de közben majd megszakadt a szívem. Mindig ez van, mikor megtudom, hogy Ryan éppen jár valakivel. Csak mosolyogtam a barátnőmre, közben a szememmel elkezdtem keresni a fiút. Meg is találtam. Az egyik sarokban állt egy szőke lánnyal. Még szép, hogy szőke! Elég szép lány. Nem igazán bírtam nézni kettőjüket, ezért megkértem McKenzie-t, hogy keressünk valamit inni.

A buli egész jól sikerült. Nagyon sokan voltak. Osztálytársak, évfolyamtársak, pár lány a többi évfolyamból, és néhány barátom az általánosból. Jó volt velük találkozni, de mindenki csak azt kérdezgette, hogy jól vagyok-e. Már untam az egészet, úgyhogy felmentem az emeletre, Renee szobájába.

Imádtam a szobáját. Gyönyörű volt. Vörös fal, fekete baldachin, fekete függöny. Az egész olyan… gót… de meseszép! A legtöbb kislány arról álmodik, hogy rózsaszín, habos-babos szobája legyen. Viszont én nem! Én mindig is hasonlót szerettem volna, mint amilyen Renee-nek van. Lefeküdtem az ágyra, amit szintén fekete bársony borított, és elkezdtem bámulni a plafont.

Sötét volt, de az ajtó alatt beszűrődött a folyosó fénye. Kb tíz perce lehettem ott, mikor megláttam egy árnyékot az ajtó alatt. Megállt. A kilincs pedig megmozdult. Hirtelen megremegtem. Teljesen kirázott a hideg. Majd kinyílt az ajtó, és feltűnt Carlos arca.

-          Oh! Jézus! halálra rémítettél! – mondtam neki csöndesen.

-          Sajnálom! Nem akartam! – suttogta.

Becsukta maga mögött az ajtót, és bentebb jött. Megállt az ágy mellett, és csábítóan rám nézett.

-          Boldog születésnapot Carol! – megköszöntem és mosolyogtam.

Leült mellém, majd hátradőlt. Csak feküdtünk az ágyon, kb 10 centire egymástól. Nem tudtam, hogy mit kéne mondanom neki. Vagy egyáltalán kell-e mondanom bármit is. Hirtelen azt se tudtam, hogy mit gondoljak. Csak néztem a sötét plafont, és hallgattam a földszintem bulizókat. A zenét és a barátaim nevetését. Jól esett, hogy ott voltak a közelemben, de nem volt kedvem a sajnálkozásukat hallgatni.

Abban a pillanatban boldog voltam. Mindent elfelejtettem. Csak a csend, a nyugalom járt a fejemben, és hogy ott van mellettem Carlos. Néha a csend jobban összehozza az embereket, mint bármilyen beszélgetés. Kicsit kínos is volt, de mégis jó érzés töltött el, mikor vele voltam. Úgy éreztem, Ő meg tud védeni mindentől.

A jobb oldalamra fordultam, és belenéztem Carlos gyönyörű kék szemébe. Csodálatosan szép. El se lehet mondani mennyire. És az a pillanat! Nagyon romantikus volt. Ő is rám nézett. Percekig csak bámultuk egymást, majd megszólaltam:

-          Miért vagy itt?

-          Úgy éreztem szükséged van valakire, aki megért, és támogat. – nagyon jól érezte.

Megsimogatta az arcom, és folytatta:

-          Az egyik legjobb barátom egyszer nem ment haza, és napokig kerestük. Két hét után megtalálták a holttestét egy folyóban. Kiderült, hogy… - ekkor félbeszakítottam.

Egyszerűen nem bírtam hallgatni, hogy mi történt a barátjával. Féltem, hogy Isabell-el is hasonló dolog fog történni.

-          Carlos!

-          Tessék?

-          Megkérhetlek, hogy ne beszéljünk holttestekről, meg eltűntekről? Ma este nem akarok a húgomra gondolni!

-          Ohh... persze. Bocsi!

Csak feküdtünk, és néztük egymást. Néha még levegőt is elfelejtettem venni. Olyan tökéletes volt minden. És abban a pillanatban rájöttem, hogy nem Ryan kell nekem, hanem Carlos. Éreztem, hogy megért, tudtam, hogy támogat.

Ekkor egy kicsit közelebb csúszott hozzám, és megcsókolt…

8. rész

Sziasztooook! Sajnálom, hogy több, mint egy hétig nem írtam, de gondok voltak a gépemmel. De most nagyjából oké van, és itt az új rész! :) Kicsit rövidke, és nincs benne izgalom, de hát ilyen rész is kell. És ígérem, holnap este jön a következő! Viszont jövőhéten elutazok, de meg próbálom megoldani, hogy feltegyek 1-2 fejezetet! De semmit nem mondok inkább, nem akarom, hogy csalódjatok, vagy abbahagyjátok a blogom követését. Úgyhogy, jó olvasás! Puszi!

Majdnem elsírtam magam, mikor hazaértem. A szüleim ugyanúgy néztek ki, mint ahogy reggel, mikor elmentem. Anyának vörös volt a szeme a sírástól. Szegénynek hasonlóan hiányozhat Isabell, mint nekem. Nagyon sajnáltam. Nem könnyű elviselni egy anyának, hogy eltűnt a lánya. Arra gondoltam, hogy fel kéne hívni egy pszichológust, aki segít a szüleimnek feldolgozni.  És persze nekem, hiszen én még most sem fogtam fel igazán, hogy mi a helyzet. Annyi minden történt velem mostanában, hogy el sem hiszem!

Tudtam, hogy a húgom nincs itthon, de bementem a szobájába. Ez is ugyanolyan volt, mint reggel. Semmi sem változott. Leültem az ágyára, és körbenéztem. A fal tele volt ragasztgatva mindenféle rajzzal, amiket ő készített, valamint sok kép volt róla, a barátnőiről és rólam. Míg ez a szoba vidám, az enyém lehangoló. Narancssárga fal, sok mosollyal. Az én szobám színe fekete-fehér, sok poszterrel és mindenféle szimbólummal. Rengeteg képem volt különböző rockegyüttesekről, amikkel kitapétáztam a falamat.

Csak úgy ültem ott az ágyon, bambán. Ekkor úgy éreztem, elveszett vagyok. Csak egy átlagos lány a sok közül. Egy időre el is felejtettem, hogy időnként látom a töri professzor szellemét. Elfelejtettem mindent, amiket a napokban láttam. Csak Isabellre tudtam gondolni.

Ekkor a csöngő kizökkentett gondolataimból. Renee volt az. Áthívott magához beszélgetni és filmet nézni. Tíz perc győzködés után megegyeztem vele, hogy ott is alszok. Farmer, és fekete póló volt rajtam, de a barátnőm azt mondta „Ez nem elég színes!”, úgyhogy átöltöztem. Piros farmer, és fehér trikó. Ez sem tetszett neki, ezért betámadott a gardróbomba, és előkeresett egy ruhát, ami már másfél éve nem volt rajtam. Egy sárga, pántnélküli miniruha volt. Épphogy takarta, amit kellett, és levegőt is alig kaptam benne. Választottunk hozzá egy fekete csizmát, és elindultunk Renee-hez. Még jó, hogy csak két házzal lakik arrébb tőlünk, ugyanis tényleg alig bírtam mozogni abban a ruhában. Ekkor jöttem rá, hogy miért is eröltette rám ezt a borzalmat. Biztos meglepetés bulit rendezett szülinapomra. A szülinapomról is teljesen megfeledkeztem.

Bementünk a házukba. Teljes sötétség, és nagy csend volt. Majd hirtelen kiugrott mindenki a bútorok mögül és azt ordították, hogy „meglepetés”. Nem mondom, hogy nem számítottam rá, de biztos meglepő arcot vághattam, hiszen ki volt az első, akit megláttam? Carlos! Nem gondoltam volna, hogy ő is ott lesz, hiszen pár napja találkoztunk először, és Renee nem is ismeri. Örültem, hogy ott van. Ez sokat jelentett nekem, bár nem is tudom miért. Azt hiszem kezdek beleszeretni. De nem tudom, hogy most mi van Ryannel. Hiszen nála úgysincs esélyem. Úgy éreztem választanom kell, de nem tudtam miért. Az se biztos, hogy Carlosnak bejövök.

De kit válasszak?

A fiút, akit évek óta ismerek, megbízok benne, de tudom, hogy nincs nála esélyem, és ha összejönnénk, akkor elronthatnánk a barátságunkat?

Vagy azt a srácot, akit alig három napja ismerek, de az első pillanattól kezdve bele vagyok zúgva? 

7. rész

Sziasztok! Új rész! Jó olvasást!;) És boldoggá tennétek pár kommentárral!:)

Sikerült visszafordítanom a kígyó fejet, és ekkor egy csapóajtó nyílt ki a szökőkút mellett. Egy lépcső vezetett lefelé. Teljesen sötét volt, nem láttam semmit, de tudtam, hogy le kell menni, hiszen meg van az oka, hogy miért vezetett ide a professzor.

-          Ez lehet a katakomba? – kérdezte meglepődve Ryan.

-          Valószínűleg igen…le kéne mennünk. – mondta Pete.

-          Mi? Ti most komolyan le akartok menni oda a sötétbe? Mi van ha ott van az az izé, ami elszabadult? – McKenzie tökre be volt parázva.

-          Szerintem sem kéne lemenni! – úgy látszik Jess Kenzie mellett áll.

-          Hát én megyek! Ha jöttök, ha nem… - és már el is indultam a lépcsőn lefelé, mikor Carlos megfogta a karom, és visszaráncigált.

-          Hagy menjek előre! – oh…mint egy lovag!

Hátrafordult, és a többiekre nézett. Én is megfigyeltem a barátaimat. Látszott az arcukon, hogy félnek. Én is féltem. Nagyon féltem. De tudtam, hogy muszáj megtennem, hiszen valami fontos dolog lehet odalent.

-          Ti jöttök? – kérdeztem végül.

A fiúk egymásra néztek, majd McKenzire, aki végül bólintott, majd utánnam jött. Lementünk a lépcsőn. Sötét volt, alig láttam valamit. Majd elővettem a mobilom, és azzal világítottam. A többiek ugyan ezt tették. Egy barlangrendszerben lehettünk. Tök ijesztő volt az egész. Azt se tudtuk merre induljunk. De mivel csak egy út volt, így elindultunk arra. A barátnőm végig a karomat fogta. Éreztem ahogy egyre jobban izzad a keze. Nagyon rossz érzés lehetett neki, hiszen fél a sötétben. Kb 10 percig sétálhattunk, míg egyszer csak egy elágazáshoz értünk.

-          Egyenesen tovább, vagy balra? – kérdezte Carlos, aki még mindig hősiesen legelöl ment.

Mögötte mentem én, Kenzivel az oldalamon. Utánunk Pete, Jess és Ryan. Mutattam Carlos-nak, hogy menjünk még egyenesen de Pete közbe szólt:

-          Nem kéne szétválnunk, hogy hamarabb bejárjuk ezt az egészet?

-          Na nem mondod komolyan! - förmedtem rá. – Váljunk szét? És aztán egy újabb elágazásnál tovább szakadjunk, és a végén mindenki egyedül lesz…Franc tudja mik történhetnek ha egyedül vagyunk!

Ezzel még jobban megijeszthettem a többieket, de tudtam hogy igazam van.

-          Jojó, menjünk tovább együtt. – mondta Pete.

Továbbmentünk, és közben Kenzivel elkezdtünk beszélgetni:

-          Szerinted megtalálták már Isabellt? – kérdeztem tőle.

-          Nem tudom Carol! De remélem minél hamarabb meglesz, mert nem jó téged ilyen letörtnek látni!

Bánatosan tekintettem barátnőmre, aki csak megsimogatta a karom. Jól esett, hogy mellettem áll, de másra sem tudtam gondolni, csak a húgomra. Kenzie tudta, hogy ilyenkor el kell terelni a figyelmemet, és előjött egy témával.

-          Emlékszel arra a modellügynökségre, amire két hete jelentkeztem, és a válogatásra is elmentem? – bólintottam. – Képzeld bejutottam. A jövőhéten fognak portfóliót csinálni, és lehet, hogy szerepelhetek reklámokban meg minden. Hát nem király?

-          De az! Gratulálok!

-          Ezt nézzétek! – vágott közbe Carlos.

Egy régi, rozsdás csigalépcsőre bukkantunk, ami felfelé vezetett. Biztos egy másik kijárat volt a katakombából. Carlos kérdőn nézett rám. Tudtam, hogy fel akar menni. Én is ezt akartam. Itt hagyni az egész barlangrendszert, és kimenni a napsütésbe, érezni a szabadlevegőt. Bólintattam neki, ő pedig elindult a lépcsőn. Kissé nyikorgott néhány lépcsőfokon, de felértük. Egy csapóajtó volt a lépcső tetején, amit bátor vezetőnk kinyitott, és kilépett a friss levegőre. Vagyis csak azt hittük. Egy iroda szerűség volt, rengeteg könyvvel, és mindenféle régi térképpel.

-          Hol vagyunk? - kérdeztük szinte egyszerre.

-          Azt hiszem én tudom. – válaszolt Jess. – Egyszer már jártam itt. Ez Mr García szertárja…vagyis csak volt.

-          Mikor voltál te itt? – érdeklődött Pete.

-          Még év elején, egyszer megkért, hogy keressek meg neki egy térképet.

-          És miért van egy titkos lejárat a katakombába pont az ő szertárjában? – kérdezte meglepődve Ryan.

-          Úgy látszik, ő nem az volt, akinek hittük. Nem csak egy öreg történelem professzor volt. – mondta McKenzie.

-          Nézzünk szét, hátha találunk valami érdekeset! – ajánlotta Carlos.

Körbe szemléltünk mindent, kihúzogattuk a fiókokat, kinyitogattuk a szekrényeket, de semmit sem találtunk. Régi dolgozatok, órai jegyzetek, térképek és atlaszok, valamint rengeteg poros történelmi könyv hevert mindenfelé…de semmi érdekes, vagy furcsa.

-          És mégis hogy jutunk ki innen? - kérdezte Jess.

-          Kitörünk! – ajánlotta fel Pete.

-          Mi van? Nem teszünk kárt a suliban! – ellenkezett Kenzie.

-          Dehogyis! Biztos van itt valami éles szerszám, amivel ki tudjuk nyitni a zárat! – magyarázta Pete.

Mindenki elkezdett kutakodni, keresgélni. Ekkor odasétáltam az ajtóhoz,lenyomtam a kilincset, és már nyitva is volt.

-          Vagy csak egyszerűen kisétálunk. – mondtam.

-          Nyitva volt az ajtó? –kérdezték kórusban.

-          Úgy látszik elfelejtette bezárni!

Kimentük a szertárból, ami a 2. emeleten volt. Az elsőn találkoztunk  Mr Stuart-tal, az új töri tanárunkkal. Ránk nézett, közelebb jött, majd elkezdett kérdezősködni:

-          Ti hol voltatok?

Meg se tudtam szólalni. Megint elfogott az az érzés…féltem tőle. Tudtam, hogy valami nem stimmel ezzel a férfival…

-          Hát…őő… - próbált kihúzni minket Ryan. – Tudja Tanár Úr…éppen próbánk volt. A Ki mit tud? -ra készülünk.

-          Értem! Akkor sok szerencsét! – ekkor rám nézett, mosolygott egyet, majd elment.

-          A Ki mit tud? –ra? Te megőrültél? – értetlenkedett Pete.

-          Szerintem jó ötlet volt, de ezt majd később megbeszéljük. – mondtam, majd lementem a földszintre.

A barátaim követtek. Egészen az iskola melletti parkig némán mentünk egymás mellett, majd leültünk egy padra.

-          Meg kell ígérnünk egymásnak, hogy ezt nem mondjuk el senkinek. – törte meg a csendet Carlos.

Ekkor összenéztünk a többiekkel.

-          Én megígérem. – kiáltotta Jess.

-          Én is! – tette hozzá Ryan.

Mindannyian beleegyeztünk, hogy nem beszélünk senkinek a történtekről. Sem a professzor szelleméről, sem a katakombáról.

Úgy 15 percig ülhettünk ott szótlanul, mikor Pete hirtelen megszólalt:

-          Szóval mi is lesz ezzel a Ki mit tud?- os dologgal?

-          Jól van na! Csak ez jutott eszembe! Neked ötleted sem volt, úgyhogy maradj csendben! Úgyis kitalálunk valamit! – mérgelődött Ryan.

-          De minek kitalálni, hiszen Mr Stuartot úgysem érdekli az egész. – mondta McKenzie.

-          Oh, dehogynem…mivel azt mondta neki Ryan, hogy próbáltunk, ezért azt hiszi, hogy én fellépek, szóval igenis érdekli. – mondtam magam is meglepődve.

-          Ezt meg honnan veszed? – nézett rám nagy szemekkel Carlos.

-          Nem tudom…csak érzem. Akar tőlem valamit!

-          Oké! Semmi baj! Gondolkozzunk! Ki miben tehetséges? –kérdezte Jess.

-          Én például mindig is dobos akartam lenni, és már elég jól játszom! – kacsintott rám Pete.

-          Carlos! Neked van egy bandád, ugye? Min játszol? – érdeklődött Kenzie.

-          Igen. Énekelek, és gitározok. – mondta édesen.

-          Na, az király…Mit szólnátok, ha alapítanánk egy együttest? – ajánlotta Ryan.

-          Kenzie! Te zongorázol, igaz? – ez nem is kérdés volt, hanem szinte felkiáltás Jess részéről.

A barátnőm bólintott, majd Jess izgatottan folytatta:

-          Szóval van egy dobosunk, egy zongoristánk, egy énekes-gitárosunk, és én is tudok egy picit gitározni. Carol, Ryan? Veletek mi a helyzet?

-          Tudod, hogy én inkább sportolok! Semmilyen hangszeren nem játszom. – mondta Ryan.

Jess bólogatott, majd kérdőn rám nézett. Én énekelni tudok, de nem mertem nekik elmondani, mert eléggé szégyenlős vagyok, és csak családi körben szoktam énekelni...meg a zuhany alatt.

-          Én sem vagyok jó semmiben. Sajnálom.

Fél ötig vitatkoztunk, hogy mivel lépjünk fel a tehetségkutatón. Nem sok mindenre jutottunk. Nem tudunk táncolni, bűvészkedni, meg semmi hasonló dologban nem vagyunk jók. Így megegyeztünk, hogy alapítunk egy „együttest”. Még nem tudom mi fog ebből kisülni, hiszen Ryannek tényleg semmi tehetsége. Botfüle van, és fogalmam sincs, hogy neki mi lesz a szerepe. Még azt sem tudom, hogy én mit fogok csinálni, mert még ebben sem döntöttünk. Viszont már mindenki elindult hazafelé, így hát én is.

6. rész

Sajnálom, hogy csak most tudtam feltenni az új részt, de nem nagyon haladtam vele, ezért is lett ilyen rövid. De azért remélem tetszeni fog, majd legközelebb jobban igyekszem...És írjatok kommentárt! Puszi

Nem aludtam semmit, fáradtak voltam a szemeim, de az ébresztőórám már meg is szólalt. Feltápászkodtam az ágyról, és átmentem Isabell szobájába. Nem is tudom, hogy mire számítottam. Talán arra, hogy ott fog aludni az ágyában és az egészet csak álmodtam. De nem! A húgom sehol sem volt. A szobája ugyanúgy állt, ahogy tegnap reggel hagyta. Nem volt beágyazva, pár ruhája a földön volt, és a könyvei is szana-szét dobálva álltak az asztalon. Akárcsak, mint az én szobámban. Ebben is hasonlítottunk. Mindig nagy volt a kupi, és soha nem tettünk rendet magunk után. Anya nem örült, hogy ilyen hanyagok vagyunk. Ekkor eszembe jutottak a szüleim. Vajon mi van velük?

Kimentem a nappaliba, és a kanapén ültek, összeborulva. Rám néztek, de nem szólaltak meg. Nekem sem volt mondanivalóm, így elmentem letusolni, hátha attól bármi is jobb lesz. A hideg zuhany sem segített. Mikor kijöttem a fürdőszobából, megszólalt a csöngő. Renee volt az. Megkérdezte, hogy megvan-e már a húgom, és mikor megcsóváltam a fejem, szorosan átölelt. Jól esett, hogy támogat, és ő is aggódik. Míg én felöltöztem, ő csinált reggelit. Pár szendvicset dugott az orrom elé. Jól néztek ki, de semmi kedvem nem volt enni, és étvágyam sem volt.

Renee-vel együtt mentünk suliba, de nem beszélgettünk sem buszozás közben, sem az alatt az öt perc alatt, míg a suliba értünk. Elköszöntünk egymástól, és én mentem az osztályomba. Minden jó barátom ott várt rám: McKenzie, Becky, Katie, Sydney, Ryan, Jess, Pete és Carlos is. Úgy néztek rám, mintha meghalt volna valakim. Borzalmas volt a tekintetük, de jól esett, hogy sorra megölelt mindenki, és éreztem, hogy szeretnek.

Mikor Carlos megölelt, megcsapott a melegség. Olyan gyengéd volt, és az illata… hmm… nagyon jó illata van.

Leültem a helyemre, és körbenéztem az osztályon. A baracksárga színű fal, amit még szeptemberben mi festettünk le, a fehér ablakok, amikről már kopott a festék, a zöld tábla, ami mindig maszatos volt, és a tanári asztal, ami valahányszor recsegett, ha rátámaszkodott valaki. Ránéztem a barátaimra, és mindent éreztem, amit ők és hogy mire gondolnak. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire fontosak nekem, és hogy nagyon szeretem őket. Mindenben támogatnak, és segítenek, ha szükség van rájuk.

Semmi sem változott az osztályban, de bennem minden más volt.

Még 10 perc volt az első óráig, így elkezdtünk beszélgetni.

-          Egyébként boldog szülinapot! – jegyezte meg Becky.

-          Köszi…de tudod, hogy mindig milyen rosszak a szülinapjaim!?

-          Rosszak? Jó, a mai nap tényleg durva lesz, de a többi is rossz volt? – kérdezte Pete.

-          Nem annyira, mint ez, de igen…A 8. szülinapomon folyamatosan hánytam, ételmérgezés miatt, a 14.-en eltörtem a karom és egész nap a kórházban voltam, és most meg a húgom tűnt el. Minden évben történt valami rossz.

És elmeséltem az összes szülinapomat, elmondtam, milyen balszerencsém van ezeken a napokon. Majd eszembe jutottak Isabell szülinapjai, amik tökéletesek voltak Minden névben tartottunk neki egy bulit a nyaralónkban, és az összes barátja ott volt. Nagyon boldog volt azokon a napokon, és én is. A gondolataimat megzavarta a csengetés. Carlos és Pete visszamentek az osztályukba, de megígérték, hogy egész nap velem lesznek, és vigyáznak rám. Olyan aranyosak és megértőek.

Újra elkezdtem gondolkozni. Egész nap csak pörgött az agyam…

Az igazgató azt mondta nekünk, hogy Mr García itthagyta az iskolát, de egy szóval sem említette, hogy meghalt volna. Egyedül Mr Lopez állította ezt, de én hittem neki, hiszen Carlos megálmodta, ahogy leszúrják a professzort, én pedig láttam a szellemét. Háromszor is. Ekkor elkezdtem azon gondolkozni, amiket mondott: „Állítsd meg a…!”, „Menj le a katakombákba!”, „Már késő!”, „Menjetek el az iskolából!”. Eszembe jutott a véres falfelirat is: „Vigyázz! Kiszabadult!”. Arra gondoltam, hogy talán kapcsolatban lehet a professzorral. Esetleg ő írta, vagy legalább tudja, hogy miről van szó.

Az első óránk vele lett volna, de mivel Mr García nem jöhetett be órára, ezért a helyettesítő tanárt vártuk. Tíz perc késéssel megjelent az ajtóban. Nem hittem a szememnek! Először arra gondoltam, hogy csak képzelődök, de aztán jobban szemügyre vettem a férfit. Ugyanúgy nézett ki, mint tegnap. Az a pasas volt az, aki tegnap járt nálunk, rendőrségi egyenruhában. Most fekete farmer, szürke ing, és tornacipő volt rajta. Körbenézett az osztályon, és meglátott engem. A tekintete ugyanolyan rideg, és ijesztő volt, mint korábban. Bemutatkozott. A neve Colin Stuart. Erről a Stuart Little kisegér jutott eszembe, de ő aranyos, nem úgy mint ez a férfi.

Majd feltett egy kérdést:

-          Mit vettetek utoljára Mr Garcíával? – mivel senki sem válaszolt, ezért felszólított engem. – Ott az utolsó padban. Carolina ugye?- bólintottam, majd folytatta. – Szóval melyik témánál hagytátok abba az anyagot?

Nem mertem válaszolni. Félem a férfitól. Teljesen megrémisztett. Szerencsére a padtársam megmentett, és válaszolt helyettem.

-          Köszönöm! Carolina, te pedig legközelebb jobban figyelj az órákon! – parancsolt rám.

Borzalmasan éreztem magam. Nem elég, hogy Isabellnek nyoma veszett, még ez a rendőr, vagy tanár, vagy nem is tudom mi idejön, és kioktat.

Az óra többi részében megpróbáltam rá figyelni, de nem nagyon sikerült. De igazából nem is nagyon érdekelt, amit mondott.

Ma még jobban magamba zárkóztam, mint máskor szoktam, de azért mégis csak el kéne mondanom a barátaimnak a tegnap este történteket. Szünetben el is meséltem a szellemet, a szökőkutat, és a rendőrt is.

-          Ezt nem hiszem el! Már az fura, hogy új tanár jött a suliba, de hogy az a rendőr legyen, aki tegnap faggatott…ez nem véletlen! Bár megmagyarázza, hogy honnan tudta a nevedet!- monda Jess.

-          Ja, ez eléggé különös…de engem nagyon érdekel, hogy mi lehet azzal a szökőkúttal. Délután elmegyünk, és megnézzük! – tette hozzá Pete.

Így is történt. Utolsó óra után Pete és Carlos már ott vártak, mikor McKenzie, Jess, Ryan és én odaértünk.

-          Gondoltuk nem nézzük meg, míg itt nem vagytok. – mondta a két fiú szinte egyszerre.

Rámosolyogtam Carlos-ra, majd közelebb mentem a kúthoz, és jól szemügyre vettem. Semmit sem változott tegnap óta, egy valamit kivéve:

-          A kígyó! – felkiáltottam. – Tegnap nem így állt! A másik irányba nézett.

A barátaim is közelebb jöttek, és megnézték.

-          Biztos vagy benne? – kérdezte Ryan.

Bólogattam majd megtapogattam a kígyót ábrázoló csapot. Megpróbáltam visszafordítani abba az állapotába, ahogy tegnap láttam. Sikerült is, de ekkor furcsa dolog történt…