8. rész

Sziasztooook! Sajnálom, hogy több, mint egy hétig nem írtam, de gondok voltak a gépemmel. De most nagyjából oké van, és itt az új rész! :) Kicsit rövidke, és nincs benne izgalom, de hát ilyen rész is kell. És ígérem, holnap este jön a következő! Viszont jövőhéten elutazok, de meg próbálom megoldani, hogy feltegyek 1-2 fejezetet! De semmit nem mondok inkább, nem akarom, hogy csalódjatok, vagy abbahagyjátok a blogom követését. Úgyhogy, jó olvasás! Puszi!

Majdnem elsírtam magam, mikor hazaértem. A szüleim ugyanúgy néztek ki, mint ahogy reggel, mikor elmentem. Anyának vörös volt a szeme a sírástól. Szegénynek hasonlóan hiányozhat Isabell, mint nekem. Nagyon sajnáltam. Nem könnyű elviselni egy anyának, hogy eltűnt a lánya. Arra gondoltam, hogy fel kéne hívni egy pszichológust, aki segít a szüleimnek feldolgozni.  És persze nekem, hiszen én még most sem fogtam fel igazán, hogy mi a helyzet. Annyi minden történt velem mostanában, hogy el sem hiszem!

Tudtam, hogy a húgom nincs itthon, de bementem a szobájába. Ez is ugyanolyan volt, mint reggel. Semmi sem változott. Leültem az ágyára, és körbenéztem. A fal tele volt ragasztgatva mindenféle rajzzal, amiket ő készített, valamint sok kép volt róla, a barátnőiről és rólam. Míg ez a szoba vidám, az enyém lehangoló. Narancssárga fal, sok mosollyal. Az én szobám színe fekete-fehér, sok poszterrel és mindenféle szimbólummal. Rengeteg képem volt különböző rockegyüttesekről, amikkel kitapétáztam a falamat.

Csak úgy ültem ott az ágyon, bambán. Ekkor úgy éreztem, elveszett vagyok. Csak egy átlagos lány a sok közül. Egy időre el is felejtettem, hogy időnként látom a töri professzor szellemét. Elfelejtettem mindent, amiket a napokban láttam. Csak Isabellre tudtam gondolni.

Ekkor a csöngő kizökkentett gondolataimból. Renee volt az. Áthívott magához beszélgetni és filmet nézni. Tíz perc győzködés után megegyeztem vele, hogy ott is alszok. Farmer, és fekete póló volt rajtam, de a barátnőm azt mondta „Ez nem elég színes!”, úgyhogy átöltöztem. Piros farmer, és fehér trikó. Ez sem tetszett neki, ezért betámadott a gardróbomba, és előkeresett egy ruhát, ami már másfél éve nem volt rajtam. Egy sárga, pántnélküli miniruha volt. Épphogy takarta, amit kellett, és levegőt is alig kaptam benne. Választottunk hozzá egy fekete csizmát, és elindultunk Renee-hez. Még jó, hogy csak két házzal lakik arrébb tőlünk, ugyanis tényleg alig bírtam mozogni abban a ruhában. Ekkor jöttem rá, hogy miért is eröltette rám ezt a borzalmat. Biztos meglepetés bulit rendezett szülinapomra. A szülinapomról is teljesen megfeledkeztem.

Bementünk a házukba. Teljes sötétség, és nagy csend volt. Majd hirtelen kiugrott mindenki a bútorok mögül és azt ordították, hogy „meglepetés”. Nem mondom, hogy nem számítottam rá, de biztos meglepő arcot vághattam, hiszen ki volt az első, akit megláttam? Carlos! Nem gondoltam volna, hogy ő is ott lesz, hiszen pár napja találkoztunk először, és Renee nem is ismeri. Örültem, hogy ott van. Ez sokat jelentett nekem, bár nem is tudom miért. Azt hiszem kezdek beleszeretni. De nem tudom, hogy most mi van Ryannel. Hiszen nála úgysincs esélyem. Úgy éreztem választanom kell, de nem tudtam miért. Az se biztos, hogy Carlosnak bejövök.

De kit válasszak?

A fiút, akit évek óta ismerek, megbízok benne, de tudom, hogy nincs nála esélyem, és ha összejönnénk, akkor elronthatnánk a barátságunkat?

Vagy azt a srácot, akit alig három napja ismerek, de az első pillanattól kezdve bele vagyok zúgva?