6. rész

Sajnálom, hogy csak most tudtam feltenni az új részt, de nem nagyon haladtam vele, ezért is lett ilyen rövid. De azért remélem tetszeni fog, majd legközelebb jobban igyekszem...És írjatok kommentárt! Puszi

Nem aludtam semmit, fáradtak voltam a szemeim, de az ébresztőórám már meg is szólalt. Feltápászkodtam az ágyról, és átmentem Isabell szobájába. Nem is tudom, hogy mire számítottam. Talán arra, hogy ott fog aludni az ágyában és az egészet csak álmodtam. De nem! A húgom sehol sem volt. A szobája ugyanúgy állt, ahogy tegnap reggel hagyta. Nem volt beágyazva, pár ruhája a földön volt, és a könyvei is szana-szét dobálva álltak az asztalon. Akárcsak, mint az én szobámban. Ebben is hasonlítottunk. Mindig nagy volt a kupi, és soha nem tettünk rendet magunk után. Anya nem örült, hogy ilyen hanyagok vagyunk. Ekkor eszembe jutottak a szüleim. Vajon mi van velük?

Kimentem a nappaliba, és a kanapén ültek, összeborulva. Rám néztek, de nem szólaltak meg. Nekem sem volt mondanivalóm, így elmentem letusolni, hátha attól bármi is jobb lesz. A hideg zuhany sem segített. Mikor kijöttem a fürdőszobából, megszólalt a csöngő. Renee volt az. Megkérdezte, hogy megvan-e már a húgom, és mikor megcsóváltam a fejem, szorosan átölelt. Jól esett, hogy támogat, és ő is aggódik. Míg én felöltöztem, ő csinált reggelit. Pár szendvicset dugott az orrom elé. Jól néztek ki, de semmi kedvem nem volt enni, és étvágyam sem volt.

Renee-vel együtt mentünk suliba, de nem beszélgettünk sem buszozás közben, sem az alatt az öt perc alatt, míg a suliba értünk. Elköszöntünk egymástól, és én mentem az osztályomba. Minden jó barátom ott várt rám: McKenzie, Becky, Katie, Sydney, Ryan, Jess, Pete és Carlos is. Úgy néztek rám, mintha meghalt volna valakim. Borzalmas volt a tekintetük, de jól esett, hogy sorra megölelt mindenki, és éreztem, hogy szeretnek.

Mikor Carlos megölelt, megcsapott a melegség. Olyan gyengéd volt, és az illata… hmm… nagyon jó illata van.

Leültem a helyemre, és körbenéztem az osztályon. A baracksárga színű fal, amit még szeptemberben mi festettünk le, a fehér ablakok, amikről már kopott a festék, a zöld tábla, ami mindig maszatos volt, és a tanári asztal, ami valahányszor recsegett, ha rátámaszkodott valaki. Ránéztem a barátaimra, és mindent éreztem, amit ők és hogy mire gondolnak. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire fontosak nekem, és hogy nagyon szeretem őket. Mindenben támogatnak, és segítenek, ha szükség van rájuk.

Semmi sem változott az osztályban, de bennem minden más volt.

Még 10 perc volt az első óráig, így elkezdtünk beszélgetni.

-          Egyébként boldog szülinapot! – jegyezte meg Becky.

-          Köszi…de tudod, hogy mindig milyen rosszak a szülinapjaim!?

-          Rosszak? Jó, a mai nap tényleg durva lesz, de a többi is rossz volt? – kérdezte Pete.

-          Nem annyira, mint ez, de igen…A 8. szülinapomon folyamatosan hánytam, ételmérgezés miatt, a 14.-en eltörtem a karom és egész nap a kórházban voltam, és most meg a húgom tűnt el. Minden évben történt valami rossz.

És elmeséltem az összes szülinapomat, elmondtam, milyen balszerencsém van ezeken a napokon. Majd eszembe jutottak Isabell szülinapjai, amik tökéletesek voltak Minden névben tartottunk neki egy bulit a nyaralónkban, és az összes barátja ott volt. Nagyon boldog volt azokon a napokon, és én is. A gondolataimat megzavarta a csengetés. Carlos és Pete visszamentek az osztályukba, de megígérték, hogy egész nap velem lesznek, és vigyáznak rám. Olyan aranyosak és megértőek.

Újra elkezdtem gondolkozni. Egész nap csak pörgött az agyam…

Az igazgató azt mondta nekünk, hogy Mr García itthagyta az iskolát, de egy szóval sem említette, hogy meghalt volna. Egyedül Mr Lopez állította ezt, de én hittem neki, hiszen Carlos megálmodta, ahogy leszúrják a professzort, én pedig láttam a szellemét. Háromszor is. Ekkor elkezdtem azon gondolkozni, amiket mondott: „Állítsd meg a…!”, „Menj le a katakombákba!”, „Már késő!”, „Menjetek el az iskolából!”. Eszembe jutott a véres falfelirat is: „Vigyázz! Kiszabadult!”. Arra gondoltam, hogy talán kapcsolatban lehet a professzorral. Esetleg ő írta, vagy legalább tudja, hogy miről van szó.

Az első óránk vele lett volna, de mivel Mr García nem jöhetett be órára, ezért a helyettesítő tanárt vártuk. Tíz perc késéssel megjelent az ajtóban. Nem hittem a szememnek! Először arra gondoltam, hogy csak képzelődök, de aztán jobban szemügyre vettem a férfit. Ugyanúgy nézett ki, mint tegnap. Az a pasas volt az, aki tegnap járt nálunk, rendőrségi egyenruhában. Most fekete farmer, szürke ing, és tornacipő volt rajta. Körbenézett az osztályon, és meglátott engem. A tekintete ugyanolyan rideg, és ijesztő volt, mint korábban. Bemutatkozott. A neve Colin Stuart. Erről a Stuart Little kisegér jutott eszembe, de ő aranyos, nem úgy mint ez a férfi.

Majd feltett egy kérdést:

-          Mit vettetek utoljára Mr Garcíával? – mivel senki sem válaszolt, ezért felszólított engem. – Ott az utolsó padban. Carolina ugye?- bólintottam, majd folytatta. – Szóval melyik témánál hagytátok abba az anyagot?

Nem mertem válaszolni. Félem a férfitól. Teljesen megrémisztett. Szerencsére a padtársam megmentett, és válaszolt helyettem.

-          Köszönöm! Carolina, te pedig legközelebb jobban figyelj az órákon! – parancsolt rám.

Borzalmasan éreztem magam. Nem elég, hogy Isabellnek nyoma veszett, még ez a rendőr, vagy tanár, vagy nem is tudom mi idejön, és kioktat.

Az óra többi részében megpróbáltam rá figyelni, de nem nagyon sikerült. De igazából nem is nagyon érdekelt, amit mondott.

Ma még jobban magamba zárkóztam, mint máskor szoktam, de azért mégis csak el kéne mondanom a barátaimnak a tegnap este történteket. Szünetben el is meséltem a szellemet, a szökőkutat, és a rendőrt is.

-          Ezt nem hiszem el! Már az fura, hogy új tanár jött a suliba, de hogy az a rendőr legyen, aki tegnap faggatott…ez nem véletlen! Bár megmagyarázza, hogy honnan tudta a nevedet!- monda Jess.

-          Ja, ez eléggé különös…de engem nagyon érdekel, hogy mi lehet azzal a szökőkúttal. Délután elmegyünk, és megnézzük! – tette hozzá Pete.

Így is történt. Utolsó óra után Pete és Carlos már ott vártak, mikor McKenzie, Jess, Ryan és én odaértünk.

-          Gondoltuk nem nézzük meg, míg itt nem vagytok. – mondta a két fiú szinte egyszerre.

Rámosolyogtam Carlos-ra, majd közelebb mentem a kúthoz, és jól szemügyre vettem. Semmit sem változott tegnap óta, egy valamit kivéve:

-          A kígyó! – felkiáltottam. – Tegnap nem így állt! A másik irányba nézett.

A barátaim is közelebb jöttek, és megnézték.

-          Biztos vagy benne? – kérdezte Ryan.

Bólogattam majd megtapogattam a kígyót ábrázoló csapot. Megpróbáltam visszafordítani abba az állapotába, ahogy tegnap láttam. Sikerült is, de ekkor furcsa dolog történt…