Fontos!

Ha igazán élvezitek a történetet, akkor szerezzetek nekem még legalább 3 követőt. Csak akkor fogom feltenni a 10. részt, ha növekszik a követőim száma! A 10. rész után pedig design cserét tervezek. Kérlek segítsetek, mert így nem lesz folytatás!

9. rész

Sziasztok! :) Ez most megint rövid...és picit nyálas. De ilyen is kell.

Csak álltam, és néztem, ahogy Carlos mosolyog rám. Nagyon helyes volt, és gyönyörű a mosolya. A fehér fogai csak úgy világítottak a sötétben.

Ekkor Renee felkapcsolt pár kisebb fali lámpát. Megláttam McKenzie-t, aki odajött hozzám, és elkezdtünk beszélgetni. Elújságolta, hogy Ryan pár perce összejött egy tízedikes csajjal. Úgy tettem, mintha nem érdekelne a hír, de közben majd megszakadt a szívem. Mindig ez van, mikor megtudom, hogy Ryan éppen jár valakivel. Csak mosolyogtam a barátnőmre, közben a szememmel elkezdtem keresni a fiút. Meg is találtam. Az egyik sarokban állt egy szőke lánnyal. Még szép, hogy szőke! Elég szép lány. Nem igazán bírtam nézni kettőjüket, ezért megkértem McKenzie-t, hogy keressünk valamit inni.

A buli egész jól sikerült. Nagyon sokan voltak. Osztálytársak, évfolyamtársak, pár lány a többi évfolyamból, és néhány barátom az általánosból. Jó volt velük találkozni, de mindenki csak azt kérdezgette, hogy jól vagyok-e. Már untam az egészet, úgyhogy felmentem az emeletre, Renee szobájába.

Imádtam a szobáját. Gyönyörű volt. Vörös fal, fekete baldachin, fekete függöny. Az egész olyan… gót… de meseszép! A legtöbb kislány arról álmodik, hogy rózsaszín, habos-babos szobája legyen. Viszont én nem! Én mindig is hasonlót szerettem volna, mint amilyen Renee-nek van. Lefeküdtem az ágyra, amit szintén fekete bársony borított, és elkezdtem bámulni a plafont.

Sötét volt, de az ajtó alatt beszűrődött a folyosó fénye. Kb tíz perce lehettem ott, mikor megláttam egy árnyékot az ajtó alatt. Megállt. A kilincs pedig megmozdult. Hirtelen megremegtem. Teljesen kirázott a hideg. Majd kinyílt az ajtó, és feltűnt Carlos arca.

-          Oh! Jézus! halálra rémítettél! – mondtam neki csöndesen.

-          Sajnálom! Nem akartam! – suttogta.

Becsukta maga mögött az ajtót, és bentebb jött. Megállt az ágy mellett, és csábítóan rám nézett.

-          Boldog születésnapot Carol! – megköszöntem és mosolyogtam.

Leült mellém, majd hátradőlt. Csak feküdtünk az ágyon, kb 10 centire egymástól. Nem tudtam, hogy mit kéne mondanom neki. Vagy egyáltalán kell-e mondanom bármit is. Hirtelen azt se tudtam, hogy mit gondoljak. Csak néztem a sötét plafont, és hallgattam a földszintem bulizókat. A zenét és a barátaim nevetését. Jól esett, hogy ott voltak a közelemben, de nem volt kedvem a sajnálkozásukat hallgatni.

Abban a pillanatban boldog voltam. Mindent elfelejtettem. Csak a csend, a nyugalom járt a fejemben, és hogy ott van mellettem Carlos. Néha a csend jobban összehozza az embereket, mint bármilyen beszélgetés. Kicsit kínos is volt, de mégis jó érzés töltött el, mikor vele voltam. Úgy éreztem, Ő meg tud védeni mindentől.

A jobb oldalamra fordultam, és belenéztem Carlos gyönyörű kék szemébe. Csodálatosan szép. El se lehet mondani mennyire. És az a pillanat! Nagyon romantikus volt. Ő is rám nézett. Percekig csak bámultuk egymást, majd megszólaltam:

-          Miért vagy itt?

-          Úgy éreztem szükséged van valakire, aki megért, és támogat. – nagyon jól érezte.

Megsimogatta az arcom, és folytatta:

-          Az egyik legjobb barátom egyszer nem ment haza, és napokig kerestük. Két hét után megtalálták a holttestét egy folyóban. Kiderült, hogy… - ekkor félbeszakítottam.

Egyszerűen nem bírtam hallgatni, hogy mi történt a barátjával. Féltem, hogy Isabell-el is hasonló dolog fog történni.

-          Carlos!

-          Tessék?

-          Megkérhetlek, hogy ne beszéljünk holttestekről, meg eltűntekről? Ma este nem akarok a húgomra gondolni!

-          Ohh... persze. Bocsi!

Csak feküdtünk, és néztük egymást. Néha még levegőt is elfelejtettem venni. Olyan tökéletes volt minden. És abban a pillanatban rájöttem, hogy nem Ryan kell nekem, hanem Carlos. Éreztem, hogy megért, tudtam, hogy támogat.

Ekkor egy kicsit közelebb csúszott hozzám, és megcsókolt…

8. rész

Sziasztooook! Sajnálom, hogy több, mint egy hétig nem írtam, de gondok voltak a gépemmel. De most nagyjából oké van, és itt az új rész! :) Kicsit rövidke, és nincs benne izgalom, de hát ilyen rész is kell. És ígérem, holnap este jön a következő! Viszont jövőhéten elutazok, de meg próbálom megoldani, hogy feltegyek 1-2 fejezetet! De semmit nem mondok inkább, nem akarom, hogy csalódjatok, vagy abbahagyjátok a blogom követését. Úgyhogy, jó olvasás! Puszi!

Majdnem elsírtam magam, mikor hazaértem. A szüleim ugyanúgy néztek ki, mint ahogy reggel, mikor elmentem. Anyának vörös volt a szeme a sírástól. Szegénynek hasonlóan hiányozhat Isabell, mint nekem. Nagyon sajnáltam. Nem könnyű elviselni egy anyának, hogy eltűnt a lánya. Arra gondoltam, hogy fel kéne hívni egy pszichológust, aki segít a szüleimnek feldolgozni.  És persze nekem, hiszen én még most sem fogtam fel igazán, hogy mi a helyzet. Annyi minden történt velem mostanában, hogy el sem hiszem!

Tudtam, hogy a húgom nincs itthon, de bementem a szobájába. Ez is ugyanolyan volt, mint reggel. Semmi sem változott. Leültem az ágyára, és körbenéztem. A fal tele volt ragasztgatva mindenféle rajzzal, amiket ő készített, valamint sok kép volt róla, a barátnőiről és rólam. Míg ez a szoba vidám, az enyém lehangoló. Narancssárga fal, sok mosollyal. Az én szobám színe fekete-fehér, sok poszterrel és mindenféle szimbólummal. Rengeteg képem volt különböző rockegyüttesekről, amikkel kitapétáztam a falamat.

Csak úgy ültem ott az ágyon, bambán. Ekkor úgy éreztem, elveszett vagyok. Csak egy átlagos lány a sok közül. Egy időre el is felejtettem, hogy időnként látom a töri professzor szellemét. Elfelejtettem mindent, amiket a napokban láttam. Csak Isabellre tudtam gondolni.

Ekkor a csöngő kizökkentett gondolataimból. Renee volt az. Áthívott magához beszélgetni és filmet nézni. Tíz perc győzködés után megegyeztem vele, hogy ott is alszok. Farmer, és fekete póló volt rajtam, de a barátnőm azt mondta „Ez nem elég színes!”, úgyhogy átöltöztem. Piros farmer, és fehér trikó. Ez sem tetszett neki, ezért betámadott a gardróbomba, és előkeresett egy ruhát, ami már másfél éve nem volt rajtam. Egy sárga, pántnélküli miniruha volt. Épphogy takarta, amit kellett, és levegőt is alig kaptam benne. Választottunk hozzá egy fekete csizmát, és elindultunk Renee-hez. Még jó, hogy csak két házzal lakik arrébb tőlünk, ugyanis tényleg alig bírtam mozogni abban a ruhában. Ekkor jöttem rá, hogy miért is eröltette rám ezt a borzalmat. Biztos meglepetés bulit rendezett szülinapomra. A szülinapomról is teljesen megfeledkeztem.

Bementünk a házukba. Teljes sötétség, és nagy csend volt. Majd hirtelen kiugrott mindenki a bútorok mögül és azt ordították, hogy „meglepetés”. Nem mondom, hogy nem számítottam rá, de biztos meglepő arcot vághattam, hiszen ki volt az első, akit megláttam? Carlos! Nem gondoltam volna, hogy ő is ott lesz, hiszen pár napja találkoztunk először, és Renee nem is ismeri. Örültem, hogy ott van. Ez sokat jelentett nekem, bár nem is tudom miért. Azt hiszem kezdek beleszeretni. De nem tudom, hogy most mi van Ryannel. Hiszen nála úgysincs esélyem. Úgy éreztem választanom kell, de nem tudtam miért. Az se biztos, hogy Carlosnak bejövök.

De kit válasszak?

A fiút, akit évek óta ismerek, megbízok benne, de tudom, hogy nincs nála esélyem, és ha összejönnénk, akkor elronthatnánk a barátságunkat?

Vagy azt a srácot, akit alig három napja ismerek, de az első pillanattól kezdve bele vagyok zúgva? 

7. rész

Sziasztok! Új rész! Jó olvasást!;) És boldoggá tennétek pár kommentárral!:)

Sikerült visszafordítanom a kígyó fejet, és ekkor egy csapóajtó nyílt ki a szökőkút mellett. Egy lépcső vezetett lefelé. Teljesen sötét volt, nem láttam semmit, de tudtam, hogy le kell menni, hiszen meg van az oka, hogy miért vezetett ide a professzor.

-          Ez lehet a katakomba? – kérdezte meglepődve Ryan.

-          Valószínűleg igen…le kéne mennünk. – mondta Pete.

-          Mi? Ti most komolyan le akartok menni oda a sötétbe? Mi van ha ott van az az izé, ami elszabadult? – McKenzie tökre be volt parázva.

-          Szerintem sem kéne lemenni! – úgy látszik Jess Kenzie mellett áll.

-          Hát én megyek! Ha jöttök, ha nem… - és már el is indultam a lépcsőn lefelé, mikor Carlos megfogta a karom, és visszaráncigált.

-          Hagy menjek előre! – oh…mint egy lovag!

Hátrafordult, és a többiekre nézett. Én is megfigyeltem a barátaimat. Látszott az arcukon, hogy félnek. Én is féltem. Nagyon féltem. De tudtam, hogy muszáj megtennem, hiszen valami fontos dolog lehet odalent.

-          Ti jöttök? – kérdeztem végül.

A fiúk egymásra néztek, majd McKenzire, aki végül bólintott, majd utánnam jött. Lementünk a lépcsőn. Sötét volt, alig láttam valamit. Majd elővettem a mobilom, és azzal világítottam. A többiek ugyan ezt tették. Egy barlangrendszerben lehettünk. Tök ijesztő volt az egész. Azt se tudtuk merre induljunk. De mivel csak egy út volt, így elindultunk arra. A barátnőm végig a karomat fogta. Éreztem ahogy egyre jobban izzad a keze. Nagyon rossz érzés lehetett neki, hiszen fél a sötétben. Kb 10 percig sétálhattunk, míg egyszer csak egy elágazáshoz értünk.

-          Egyenesen tovább, vagy balra? – kérdezte Carlos, aki még mindig hősiesen legelöl ment.

Mögötte mentem én, Kenzivel az oldalamon. Utánunk Pete, Jess és Ryan. Mutattam Carlos-nak, hogy menjünk még egyenesen de Pete közbe szólt:

-          Nem kéne szétválnunk, hogy hamarabb bejárjuk ezt az egészet?

-          Na nem mondod komolyan! - förmedtem rá. – Váljunk szét? És aztán egy újabb elágazásnál tovább szakadjunk, és a végén mindenki egyedül lesz…Franc tudja mik történhetnek ha egyedül vagyunk!

Ezzel még jobban megijeszthettem a többieket, de tudtam hogy igazam van.

-          Jojó, menjünk tovább együtt. – mondta Pete.

Továbbmentünk, és közben Kenzivel elkezdtünk beszélgetni:

-          Szerinted megtalálták már Isabellt? – kérdeztem tőle.

-          Nem tudom Carol! De remélem minél hamarabb meglesz, mert nem jó téged ilyen letörtnek látni!

Bánatosan tekintettem barátnőmre, aki csak megsimogatta a karom. Jól esett, hogy mellettem áll, de másra sem tudtam gondolni, csak a húgomra. Kenzie tudta, hogy ilyenkor el kell terelni a figyelmemet, és előjött egy témával.

-          Emlékszel arra a modellügynökségre, amire két hete jelentkeztem, és a válogatásra is elmentem? – bólintottam. – Képzeld bejutottam. A jövőhéten fognak portfóliót csinálni, és lehet, hogy szerepelhetek reklámokban meg minden. Hát nem király?

-          De az! Gratulálok!

-          Ezt nézzétek! – vágott közbe Carlos.

Egy régi, rozsdás csigalépcsőre bukkantunk, ami felfelé vezetett. Biztos egy másik kijárat volt a katakombából. Carlos kérdőn nézett rám. Tudtam, hogy fel akar menni. Én is ezt akartam. Itt hagyni az egész barlangrendszert, és kimenni a napsütésbe, érezni a szabadlevegőt. Bólintattam neki, ő pedig elindult a lépcsőn. Kissé nyikorgott néhány lépcsőfokon, de felértük. Egy csapóajtó volt a lépcső tetején, amit bátor vezetőnk kinyitott, és kilépett a friss levegőre. Vagyis csak azt hittük. Egy iroda szerűség volt, rengeteg könyvvel, és mindenféle régi térképpel.

-          Hol vagyunk? - kérdeztük szinte egyszerre.

-          Azt hiszem én tudom. – válaszolt Jess. – Egyszer már jártam itt. Ez Mr García szertárja…vagyis csak volt.

-          Mikor voltál te itt? – érdeklődött Pete.

-          Még év elején, egyszer megkért, hogy keressek meg neki egy térképet.

-          És miért van egy titkos lejárat a katakombába pont az ő szertárjában? – kérdezte meglepődve Ryan.

-          Úgy látszik, ő nem az volt, akinek hittük. Nem csak egy öreg történelem professzor volt. – mondta McKenzie.

-          Nézzünk szét, hátha találunk valami érdekeset! – ajánlotta Carlos.

Körbe szemléltünk mindent, kihúzogattuk a fiókokat, kinyitogattuk a szekrényeket, de semmit sem találtunk. Régi dolgozatok, órai jegyzetek, térképek és atlaszok, valamint rengeteg poros történelmi könyv hevert mindenfelé…de semmi érdekes, vagy furcsa.

-          És mégis hogy jutunk ki innen? - kérdezte Jess.

-          Kitörünk! – ajánlotta fel Pete.

-          Mi van? Nem teszünk kárt a suliban! – ellenkezett Kenzie.

-          Dehogyis! Biztos van itt valami éles szerszám, amivel ki tudjuk nyitni a zárat! – magyarázta Pete.

Mindenki elkezdett kutakodni, keresgélni. Ekkor odasétáltam az ajtóhoz,lenyomtam a kilincset, és már nyitva is volt.

-          Vagy csak egyszerűen kisétálunk. – mondtam.

-          Nyitva volt az ajtó? –kérdezték kórusban.

-          Úgy látszik elfelejtette bezárni!

Kimentük a szertárból, ami a 2. emeleten volt. Az elsőn találkoztunk  Mr Stuart-tal, az új töri tanárunkkal. Ránk nézett, közelebb jött, majd elkezdett kérdezősködni:

-          Ti hol voltatok?

Meg se tudtam szólalni. Megint elfogott az az érzés…féltem tőle. Tudtam, hogy valami nem stimmel ezzel a férfival…

-          Hát…őő… - próbált kihúzni minket Ryan. – Tudja Tanár Úr…éppen próbánk volt. A Ki mit tud? -ra készülünk.

-          Értem! Akkor sok szerencsét! – ekkor rám nézett, mosolygott egyet, majd elment.

-          A Ki mit tud? –ra? Te megőrültél? – értetlenkedett Pete.

-          Szerintem jó ötlet volt, de ezt majd később megbeszéljük. – mondtam, majd lementem a földszintre.

A barátaim követtek. Egészen az iskola melletti parkig némán mentünk egymás mellett, majd leültünk egy padra.

-          Meg kell ígérnünk egymásnak, hogy ezt nem mondjuk el senkinek. – törte meg a csendet Carlos.

Ekkor összenéztünk a többiekkel.

-          Én megígérem. – kiáltotta Jess.

-          Én is! – tette hozzá Ryan.

Mindannyian beleegyeztünk, hogy nem beszélünk senkinek a történtekről. Sem a professzor szelleméről, sem a katakombáról.

Úgy 15 percig ülhettünk ott szótlanul, mikor Pete hirtelen megszólalt:

-          Szóval mi is lesz ezzel a Ki mit tud?- os dologgal?

-          Jól van na! Csak ez jutott eszembe! Neked ötleted sem volt, úgyhogy maradj csendben! Úgyis kitalálunk valamit! – mérgelődött Ryan.

-          De minek kitalálni, hiszen Mr Stuartot úgysem érdekli az egész. – mondta McKenzie.

-          Oh, dehogynem…mivel azt mondta neki Ryan, hogy próbáltunk, ezért azt hiszi, hogy én fellépek, szóval igenis érdekli. – mondtam magam is meglepődve.

-          Ezt meg honnan veszed? – nézett rám nagy szemekkel Carlos.

-          Nem tudom…csak érzem. Akar tőlem valamit!

-          Oké! Semmi baj! Gondolkozzunk! Ki miben tehetséges? –kérdezte Jess.

-          Én például mindig is dobos akartam lenni, és már elég jól játszom! – kacsintott rám Pete.

-          Carlos! Neked van egy bandád, ugye? Min játszol? – érdeklődött Kenzie.

-          Igen. Énekelek, és gitározok. – mondta édesen.

-          Na, az király…Mit szólnátok, ha alapítanánk egy együttest? – ajánlotta Ryan.

-          Kenzie! Te zongorázol, igaz? – ez nem is kérdés volt, hanem szinte felkiáltás Jess részéről.

A barátnőm bólintott, majd Jess izgatottan folytatta:

-          Szóval van egy dobosunk, egy zongoristánk, egy énekes-gitárosunk, és én is tudok egy picit gitározni. Carol, Ryan? Veletek mi a helyzet?

-          Tudod, hogy én inkább sportolok! Semmilyen hangszeren nem játszom. – mondta Ryan.

Jess bólogatott, majd kérdőn rám nézett. Én énekelni tudok, de nem mertem nekik elmondani, mert eléggé szégyenlős vagyok, és csak családi körben szoktam énekelni...meg a zuhany alatt.

-          Én sem vagyok jó semmiben. Sajnálom.

Fél ötig vitatkoztunk, hogy mivel lépjünk fel a tehetségkutatón. Nem sok mindenre jutottunk. Nem tudunk táncolni, bűvészkedni, meg semmi hasonló dologban nem vagyunk jók. Így megegyeztünk, hogy alapítunk egy „együttest”. Még nem tudom mi fog ebből kisülni, hiszen Ryannek tényleg semmi tehetsége. Botfüle van, és fogalmam sincs, hogy neki mi lesz a szerepe. Még azt sem tudom, hogy én mit fogok csinálni, mert még ebben sem döntöttünk. Viszont már mindenki elindult hazafelé, így hát én is.

6. rész

Sajnálom, hogy csak most tudtam feltenni az új részt, de nem nagyon haladtam vele, ezért is lett ilyen rövid. De azért remélem tetszeni fog, majd legközelebb jobban igyekszem...És írjatok kommentárt! Puszi

Nem aludtam semmit, fáradtak voltam a szemeim, de az ébresztőórám már meg is szólalt. Feltápászkodtam az ágyról, és átmentem Isabell szobájába. Nem is tudom, hogy mire számítottam. Talán arra, hogy ott fog aludni az ágyában és az egészet csak álmodtam. De nem! A húgom sehol sem volt. A szobája ugyanúgy állt, ahogy tegnap reggel hagyta. Nem volt beágyazva, pár ruhája a földön volt, és a könyvei is szana-szét dobálva álltak az asztalon. Akárcsak, mint az én szobámban. Ebben is hasonlítottunk. Mindig nagy volt a kupi, és soha nem tettünk rendet magunk után. Anya nem örült, hogy ilyen hanyagok vagyunk. Ekkor eszembe jutottak a szüleim. Vajon mi van velük?

Kimentem a nappaliba, és a kanapén ültek, összeborulva. Rám néztek, de nem szólaltak meg. Nekem sem volt mondanivalóm, így elmentem letusolni, hátha attól bármi is jobb lesz. A hideg zuhany sem segített. Mikor kijöttem a fürdőszobából, megszólalt a csöngő. Renee volt az. Megkérdezte, hogy megvan-e már a húgom, és mikor megcsóváltam a fejem, szorosan átölelt. Jól esett, hogy támogat, és ő is aggódik. Míg én felöltöztem, ő csinált reggelit. Pár szendvicset dugott az orrom elé. Jól néztek ki, de semmi kedvem nem volt enni, és étvágyam sem volt.

Renee-vel együtt mentünk suliba, de nem beszélgettünk sem buszozás közben, sem az alatt az öt perc alatt, míg a suliba értünk. Elköszöntünk egymástól, és én mentem az osztályomba. Minden jó barátom ott várt rám: McKenzie, Becky, Katie, Sydney, Ryan, Jess, Pete és Carlos is. Úgy néztek rám, mintha meghalt volna valakim. Borzalmas volt a tekintetük, de jól esett, hogy sorra megölelt mindenki, és éreztem, hogy szeretnek.

Mikor Carlos megölelt, megcsapott a melegség. Olyan gyengéd volt, és az illata… hmm… nagyon jó illata van.

Leültem a helyemre, és körbenéztem az osztályon. A baracksárga színű fal, amit még szeptemberben mi festettünk le, a fehér ablakok, amikről már kopott a festék, a zöld tábla, ami mindig maszatos volt, és a tanári asztal, ami valahányszor recsegett, ha rátámaszkodott valaki. Ránéztem a barátaimra, és mindent éreztem, amit ők és hogy mire gondolnak. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire fontosak nekem, és hogy nagyon szeretem őket. Mindenben támogatnak, és segítenek, ha szükség van rájuk.

Semmi sem változott az osztályban, de bennem minden más volt.

Még 10 perc volt az első óráig, így elkezdtünk beszélgetni.

-          Egyébként boldog szülinapot! – jegyezte meg Becky.

-          Köszi…de tudod, hogy mindig milyen rosszak a szülinapjaim!?

-          Rosszak? Jó, a mai nap tényleg durva lesz, de a többi is rossz volt? – kérdezte Pete.

-          Nem annyira, mint ez, de igen…A 8. szülinapomon folyamatosan hánytam, ételmérgezés miatt, a 14.-en eltörtem a karom és egész nap a kórházban voltam, és most meg a húgom tűnt el. Minden évben történt valami rossz.

És elmeséltem az összes szülinapomat, elmondtam, milyen balszerencsém van ezeken a napokon. Majd eszembe jutottak Isabell szülinapjai, amik tökéletesek voltak Minden névben tartottunk neki egy bulit a nyaralónkban, és az összes barátja ott volt. Nagyon boldog volt azokon a napokon, és én is. A gondolataimat megzavarta a csengetés. Carlos és Pete visszamentek az osztályukba, de megígérték, hogy egész nap velem lesznek, és vigyáznak rám. Olyan aranyosak és megértőek.

Újra elkezdtem gondolkozni. Egész nap csak pörgött az agyam…

Az igazgató azt mondta nekünk, hogy Mr García itthagyta az iskolát, de egy szóval sem említette, hogy meghalt volna. Egyedül Mr Lopez állította ezt, de én hittem neki, hiszen Carlos megálmodta, ahogy leszúrják a professzort, én pedig láttam a szellemét. Háromszor is. Ekkor elkezdtem azon gondolkozni, amiket mondott: „Állítsd meg a…!”, „Menj le a katakombákba!”, „Már késő!”, „Menjetek el az iskolából!”. Eszembe jutott a véres falfelirat is: „Vigyázz! Kiszabadult!”. Arra gondoltam, hogy talán kapcsolatban lehet a professzorral. Esetleg ő írta, vagy legalább tudja, hogy miről van szó.

Az első óránk vele lett volna, de mivel Mr García nem jöhetett be órára, ezért a helyettesítő tanárt vártuk. Tíz perc késéssel megjelent az ajtóban. Nem hittem a szememnek! Először arra gondoltam, hogy csak képzelődök, de aztán jobban szemügyre vettem a férfit. Ugyanúgy nézett ki, mint tegnap. Az a pasas volt az, aki tegnap járt nálunk, rendőrségi egyenruhában. Most fekete farmer, szürke ing, és tornacipő volt rajta. Körbenézett az osztályon, és meglátott engem. A tekintete ugyanolyan rideg, és ijesztő volt, mint korábban. Bemutatkozott. A neve Colin Stuart. Erről a Stuart Little kisegér jutott eszembe, de ő aranyos, nem úgy mint ez a férfi.

Majd feltett egy kérdést:

-          Mit vettetek utoljára Mr Garcíával? – mivel senki sem válaszolt, ezért felszólított engem. – Ott az utolsó padban. Carolina ugye?- bólintottam, majd folytatta. – Szóval melyik témánál hagytátok abba az anyagot?

Nem mertem válaszolni. Félem a férfitól. Teljesen megrémisztett. Szerencsére a padtársam megmentett, és válaszolt helyettem.

-          Köszönöm! Carolina, te pedig legközelebb jobban figyelj az órákon! – parancsolt rám.

Borzalmasan éreztem magam. Nem elég, hogy Isabellnek nyoma veszett, még ez a rendőr, vagy tanár, vagy nem is tudom mi idejön, és kioktat.

Az óra többi részében megpróbáltam rá figyelni, de nem nagyon sikerült. De igazából nem is nagyon érdekelt, amit mondott.

Ma még jobban magamba zárkóztam, mint máskor szoktam, de azért mégis csak el kéne mondanom a barátaimnak a tegnap este történteket. Szünetben el is meséltem a szellemet, a szökőkutat, és a rendőrt is.

-          Ezt nem hiszem el! Már az fura, hogy új tanár jött a suliba, de hogy az a rendőr legyen, aki tegnap faggatott…ez nem véletlen! Bár megmagyarázza, hogy honnan tudta a nevedet!- monda Jess.

-          Ja, ez eléggé különös…de engem nagyon érdekel, hogy mi lehet azzal a szökőkúttal. Délután elmegyünk, és megnézzük! – tette hozzá Pete.

Így is történt. Utolsó óra után Pete és Carlos már ott vártak, mikor McKenzie, Jess, Ryan és én odaértünk.

-          Gondoltuk nem nézzük meg, míg itt nem vagytok. – mondta a két fiú szinte egyszerre.

Rámosolyogtam Carlos-ra, majd közelebb mentem a kúthoz, és jól szemügyre vettem. Semmit sem változott tegnap óta, egy valamit kivéve:

-          A kígyó! – felkiáltottam. – Tegnap nem így állt! A másik irányba nézett.

A barátaim is közelebb jöttek, és megnézték.

-          Biztos vagy benne? – kérdezte Ryan.

Bólogattam majd megtapogattam a kígyót ábrázoló csapot. Megpróbáltam visszafordítani abba az állapotába, ahogy tegnap láttam. Sikerült is, de ekkor furcsa dolog történt…

Fontos!

Figyelem!
Arra gondoltam, hogy ki kéne találni egy rövidebb, összegző szöveget a történetről, amivel híresztelhetnénk az oldalt, és ha valaki megkérdezi, hogy miről szól a sztori, akkor ezt másolnánk be neki. Szóval az jutott eszembe, hogy ezt a szöveget Ti írhatnátok, a "rajongóim", látogatóim. Nagyon megköszönném, ha segítenétek. Itt, a bejegyzés alatt kommentben írjátok meg a véleményeteket, és sztori rövidített változatát. Ne legyen túl hosszú, max 4-5 soros. Imádlak titeket, és örülök, hogy egyre több követőm van! Millió puszi!:)

5. rész

Hát nem tudtam várni estig. Kíváncsi vagyok, hogy tetszik az új rész (amiben kicsit közelebbről megismerhetjük Carol és Isabell kapcsolatát) Úgyhogy írjatok kommentet. Puszi.

Az eső elkezdett zuhogni, és rövid időn belül kialakult egy kisebb vihar, mennydörgéssel, és villámlással. Siettem a buszmegállóba, hogy ne ázzak el nagyon, mivel csak egy pulcsi volt rajtam, és reggel megint elfelejtettem betenni az esernyőt a táskámba. Eléggé nagy volt a forgalom, az egyik zebránál vagy öt percet kellett állnom. Már majdnem a megállónál voltam, mikor a busz az orrom előtt ment el. Hát igen, ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. A következő busz fél óra múlva ér ide, így beálltam a fedett megálló alá.

Néztem, ahogy az emberek szaladnak az eső elől, vagy éppen esernyővel sétálnak. Az utca borús, és sötét volt. Tíz perccel később már egy lélek sem járt arrafelé. Vagyis pont egy lélek volt ott. Mr García. A történelem professzorom szelleme újból megjelent előttem. Nem vérzett már a szája, de a kés még mindig a hasában volt. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon miért csak én látom? Nem sokáig törtem a fejem, mert a tanárom elkezdett mutogatni. Mintha azt akarná, hogy kövessem. Így hát elindultam utána.

Nem tudtam, hogy merre visz, de megbíztam benne. Pedig tök ijesztő volt minden. A vihar ellenére nagy volt a csend, ami még inkább megrémített. Nem sétáltunk sokáig, de ebben az időben nekem ez is rosszul esett. Egy szökőkúthoz vezetett, ami mellett nap mint nap elmentem, de közelről még soha nem néztem meg. Eléggé régi volt és én még soha nem láttam ebből vizet folyni. Egyetlen egy csap volt rajta, ami egy kígyót formázott. Eredetileg ezüstös színű lehetett, de már kopott volt az egész. Semmi különleges nem volt benne, de éreztem, hogy valamit mondani akar Mr García, csak nem tudtam, hogy mit, ugyanis míg én a kutat szemléltem, a szellembe belecsapott a villám, és eltűnt. Nagyon megijedtem, és visszaszaladtam a buszmegállóba. Szerencsére már nem kellett sokat várnom.

Viszont a nap legrosszabb híre akkor várt rám, mikor már otthon voltam. Anya az ajtóban állt.

-          Hol van Isabell? - kérdezte tőlem ijedten.

-          Nem tudom, de nem velem! – válaszoltam.

-          Azt látom! De hol van? Ilyenkor már rég itthon szokott lenni! Mégis merre lehet? – kérdezősködött anyu.

Apa a nappaliban ült a foteljában. Most kivételesen nem olvasott. Az ölében összekulcsolta az ujjait, és bambán nézett rám.

-          Hívtátok már? – fordultam vissza anyához, aki nem mozdult az ajtóból.

-          Persze, már vagy húszszor, de ki van kapcsolva. – nagyon ideges volt szegény.

Ekkor jöttem rá, hogy a húgom eltűnt!

Gyorsan  megtörölköztem, majd bementem a szobámba és elővettem a mobilom. Először Renee-t hívtam.

-          Haló? – szinte egyből felvette.

-          Szia! Itt Carol! Figyelj nem láttad a húgomat? – érdeklődtem.

-          Nem. Őőőő…vagyis reggel láttam, de akkor veled volt.

-          Igen-igen, de most meg nem jött haza. Anya tökre ki van borulva, és én is kezdek aggódni.

-          Hát sajnálom, nem tudom hol lehet, de ha gondolod, Josh-sal bejárjuk a környéket, hátha itt lófrál valahol.

-          Azt nagyon megköszönném. Aranyos vagy! Majd hívj, ha van valami! – köszönés nélkül letettem, és tárcsáztam a következő számot.

McKenzie foglalt volt, így Katie-t hívtam. Ő sem látta. Mindenkit felhívtam az osztályomból, hátha találkozott vele valaki. De semmi… Majd Isabell osztálytársainak telefonáltam, és itt kezdett furcsa lenni a dolog. Az összes barátja azt mondta, hogy a húgom ma nem volt suliban. Én ezt nem értem! Hiszen együtt szálltunk le a buszról! Hova tűnhetett? Később apa mondta, hogy menjünk, járjuk be a várost. Anya itthon maradt, és felhívta a rendőrséget.

Apu kocsival ment végig azon az úton, ahol jár a busz, én egyből Isabell iskoláját céloztam meg. A suli zárva volt, hiszen már beesteledett. Úgy 8 óra körül lehetett, és a vihar már véget ért. Az eső épphogy csak csepergett.

Pár fiatal volt a környéken, mutattam is nekik egy képet Izzie-ről, de még soha nem látták. Fogalmam sem volt mit csináljak, vagy merre menjek tovább. Ekkor találkoztam Ryan-nel. Nagyon megörültem neki. Telefonon már beszéltünk, és mondta is, hogy páran elkezdik keresni, de el is felejtkeztem erről. Mikor észrevett, közelebb jött és megölelt.

-          Minden rendben lesz! Ne aggódj, tud magára vigyázni! – suttogta a fülembe.

Jól estek a szavai. Tudtam, hogy igaza van, de akkor sem bírtam megnyugodni. Hevesen vert a szívem, egyedül a húgomra tudtam gondolni. Eszembe jutottak a régi emlékek. A szülinapi bulijai, a közös programjaink, a sok játék kicsi korunkban, és a közös titkos nyelvünk. Kitaláltunk egy titkos nyelvet, és akkor beszéltünk így, mikor nem akartuk, hogy anyáék tudják, hogy miben settenkedünk. Utoljára tavaly anyák napján használtuk. Akkor úgy viselkedtünk, mint az ovisok. Nagyon vicces volt, de most szomorúan gondolok vissza azokra a percekre. Pár könnycsepp gördült le az arcomon. Ryan ezt észrevette, és elővett egy zsebkendőt.

-          Hiányzik…és nagyon aggódom érte! – mondtam szívszaggatva.

-          Tudom! – említette és megsimogatta az arcom.

Nagyon örültem, hogy velem van, és támogat. Öt perc múlva folytattuk a keresést, már együtt. Később találkoztunk Jess-szel, és a többi fiúval az osztályból. Jól esett, hogy mindenki segít, viszont sajnos semmire nem jutottuk. Legalább két órán át sétáltunk a városban, de nem találtuk meg sem Isabellt, sem a ruháját, táskáját, és semmit, ami az övé lett volna. Teljesen ki voltam akadva. Nem tudtam, hogy hol lehet, vagy mit csinál.

Fél 11 körül értem haza, ekkor már két rendőr ott volt a házunkban. Egy nő, aki kicsit idősebb volt, úgy 45 körül járhatott, az arcán ráncok voltak, a haját pedig kontyban hordta. És egy férfi, aki fiatalabb volt. Kb 30 év körüli. Az arca borostás volt, haja kicsit hosszabb.

Anyával beszéltek, és képeket nézegettek Isabell-ről. Apa is otthon volt már, de továbbra is csak a foteljában üldögélt szótlanul, míg anyu folyamatosan csak sírt. A rendőrnő anyát nyugtatgatta, míg a férfi engem kezdett el bámulni. Eléggé megijedtem tőle, ezért inkább bementem a szobámba, és lefeküdtem az ágyra. Pár percen belül ott álltak mellettem, és mindenfélét kérdezgettek.

Mikor beszéltem utoljára a húgommal? Milyen volt a kapcsolatunk? Hol voltam egész éjjel? És mondjak el mindent, amit tudok! Próbáltam nekik nyugodtam válaszolni, de belül nagyon mérges voltam. Mégis mit csinálhattam este? Biztos bulizni mentem! Ezek hülyének néznek?

-          Hát…reggel együtt mentünk iskolába, de az osztálytársai azt mondták, hogy nem volt bent egy órán sem. És a kapcsolatunk…közel álltunk egymáshoz, de mégis teljesen átlagos testvérek vagyunk…voltunk…Szeretem őt, és nagyon hiányzik!  - próbáltam sírás nélkül elmondani. – És egész este őt kerestem a barátaimmal, de sehol nem volt nyoma, mintha megszűnt volna létezni, miután leszállt a buszról reggel. És semmit nem tudok az eltűnéséről, de keressék meg, mert nem is tudom mit fogok csinálni, ha nem kerül elő!

A nő nagyon kedves volt, zsebkendőt adott és megígérte, hogy mindent megtesznek, hogy előkerüljön Isabell. Viszont a férfi…olyan ijesztő... Csúnyán nézett rám, és folyamatosan bámult. Meg is kértem, hogy menjenek inkább ki a szobámból, mert egyedül szeretnék lenni. Beszéltek még egy kicsit a szüleimmel, majd elmentek.

Egész éjjel nem bírtam aludni. A nappaliból hallottam anya sírását, valószínűleg ő le sem feküdt. Folyamatosan a húgomra gondoltam. Mégis mi lehet vele? És közben minden eszembe jutott róla. A szemem előtt megjelent az arca. Sok mindenben hasonlított rám. A szép barna szeme, a barna haja…amit eleinte nem is akart levágatni, és hat évesen kijelentette,hogy földig fog érni, de 3 évvel később levágatta vállig, és azóta mindig ilyen rövid. Viszont ez is jól állt neki. És a ruhái, amiket vagy együtt vettünk, vagy tőlem csent el. Tök ugyanolyan volt az ízlésünk, egy csomó egyforma ruhánk is volt. Viszont ő gyakrabban hordott szoknyát, míg én leginkább csak ünnepeken vagy különleges alkalmakkor vettem fel, de akkor is csak egyberuhát. És a cipőinket is cserélgettük. Van vagy 15 pár cipőnk, de mindet közösen vettük. És eszembe jutottak a családi programok is: a téli síelések, a nyári strandolások, a sok kirándulás a hegyekben. Valamint arra is visszaemlékeztem, mikor még közös szobánk volt. Mielőtt ideköltöztünk, a városban laktunk egy két szobás lakásban. Jó volt egy szobán osztozkodni, mert nagyon szerettük egymást. Szinte legjobb barátnők voltunk. De most!... Még csak 16 órája tűnt el, de iszonyatosan hiányzik. Nem is merek arra gondolni, hogy már találkozhatok vele többé…

Ekkor jutott eszembe, hogy holnap március 16.-a lesz. A születésnapom. Nem is merem elképzelni milyen rossz napom lesz. Eddig minden évben balszerencsém volt a szülinapomon. És úgy látszik, idén lesz a legrosszabb…

4. rész

Hát, nem bírtam ki, hogy ne üljek ma géphez, úgyhogy itt a következő rész, és úgy látszik, naponta teszem fel az új részeket. Jó olvasást, puszi.

-          Jézusom egy pók!- szólalt meg végül Kenzie.

Hogy mi? Milyen pók? Te nem látod, amit én? Meg se tudtam szólalni. A többiek döbbenten néztek rám.

-          Én úgy tudtam, hogy nem félsz a pókoktól Carol! – hallottam Ryan hangját.

 Én még mindig csak az ablakot bámultam. Nem is hittem el, amit látok. Olyan ijesztő volt az egész.

-          Mr García! – nyögtem ki végül.

Az osztálytársaim meg se tudtak szólalni. Mr Lopez hátrajött. Ő is értetlenül nézett rám.

-          Mr García meghalt! – mondta, majd visszament az asztalához, és mintha mi sem történt volna, folytatta az órát.

Én ezt nem értem. Meghalt? De hiszen én látom őt!

-          Menj le a katakombákba! Állítsd meg a …- nem is értettem, amit mondott, bugyogott a szájából a vér.

Iszonyat ijesztő, ahogy fél méterre áll mellettem, és vérzik. Tátott szájjal néztem rá.

-          Carol! Jól vagy? – kérdezte Jess.

Rápillantottam, de nem tudtam megszólalni. Biztos nagyon fehér lehettem, mert úgy bámultak rám, mintha beteg lennék. Az is lehet, hogy tényleg rosszul voltam, hiszen szellemeket látok! Magam sem hittem el. Mikor visszanéztem az ablakra, már nem volt ott.

-          Minden rendben?

-          Hé! Carol! – szólítgattak az osztálytársaim!

-          Csöndet ott hátul! – szólt rájuk Mr Lopez.

Egész órán ezen törtem a fejem. Tök para volt, és csak úgy gyűltek bennem a kérdések. Honnan veszi azt az irodalom tanár, hogy meghalt Mr García? Egyáltalán hogyan halt meg, ha én láttam őt? Miért vérzett a szája? Milyen katakombákra gondolt? És mit kell megállítanom? Az egészet nem értettem. Próbáltam nyugtatni magam, hogy csak beképzeltem az egészet. Hát nem nagyon sikerült.

Arra eszméltem, hogy Mr Lopez rám néz, mintha megőrültem volna, majd kimegy az osztályból. Lehet, hogy tényleg van valami bajom. Ekkor már csak azt vettem észre, hogy Pete és Carlos bent vannak az osztályban, és Jess meséli nekik a történteket:

-          Sikított, majd úgy nézett, mint aki szellemet látott. És Mr Garcíáról beszélt.

Meg kéne magyarázni, hogy mi történt valójában, de nem igen tudtam még most sem szóhoz jutni. És még én sem fogtam fel a látottakat.

-          Én csak egy pókot vettem észre, nem volt semmi az ablakban! Viszont az a pók nagyon nagy volt, és engem bámult!- tette hozzá McKenzie.

-          A való életben bármi megtörténhet. Az is lehet, hogy tényleg szellemet látott. – mesélte Carlos. – vagy valami mégrosszabat.

-          Te hiszel az ilyenekben? – érdeklődött Pete.

-          Hát… - ekkor szegény fiút félbeszakítottam.

-          Láttam őt… Mr Garcíát…és…és…- dadogtam.

-          De nem halottad? Meghalt!

-          Őt láttam!...És…a szájából folyt a vér.

-          Vér? Jó, tegyük fel, hogy tényleg láttad, mondott valamit? – érdeklődött Ryan.

Próbáltam összeszedni a gondolataimat és visszaemlékezni hogy mit is mondott.

-          Azt mondta, hogy menjek le valami katakombába, és állítsak meg valamit, de nem igazán értettem, mert tele volt a szája vérrel.

-          Katakomba? Mármint suli alatt, vagy mégis hol? – kérdezősködött Kenzie.

-          Én…én nem tudom. Azt se tudom mi van velem. Nem is értem ezt az egészet! – össze voltam zavarodva, és ezt a barátaim is észrevették.

Próbáltak nyugtatgatni, és Carlos valami furcsa dolgot kezdett mesélni.

-          Én hiszek neked. Szerintem láttad a professzort. Lehet, hogy tényleg meghalt, és a szelleme megjelent neked. Vannak ilyen különös dolgok. Én például megálmodom a jövőt. - teljesen értetlenül néztünk rá.

Megálmodja a jövőt? Az hogy lehet? Bár mostanában már mindent elhiszek, főleg hogy szellemeket látok.

-          Például a múlt héten azt álmodtam, hogy egy férfit hasba szúrtak, és meghalt. Eléggé durva volt.

-          És ismered őt? Mármint akit leszúrtak. – érdeklődött Pete.

-          Nem, és a másik férfi meg háttal állt, nem láttam az arcát.

-          És minden álmod valóra válik? – kérdezte Jess.

-          Nem. Onnan tudom, hogy valóra fog válni, hogy reggel takaró nélkül kelek fel, mármint éjszaka lerugdosom a földre, vagy nem is tudom.

-          És ez mióta van neked? – kérdezősködtem.

-          Úgy 7-8 éves korom óta. De eleinte nem igazán foglalkoztam vele. – válaszolt.

-          Hát halljátok, ez a mai nap! Mi jöhet még ezek után? – ekkor bele sem gondoltam, hogy még pár dolog igencsak vár rám. Rosszabb dolgok is.

Egész szünetben erről beszélgettünk. Carlos álmairól, és az én „szellememről”. Fel sem fogtuk, mik zajlanak le körülöttünk. És csak folytatódott a „különös nap”. Egyre rosszabb lett. Ötödik óra előtt McKenzie-vel kimentem a mosdóba. Míg ő bement egy fülkébe, én a tükörnél megvártam. A hajamat igazgattam mikor furcsa dolog történt. Zajokat hallottam. Mintha a csövekből jöttek volna.

-          McKenzie! Ezt Te csinálod? – kérdeztem a barátnőmtől.

-          Nem! De…én is hallom. – válaszolt.

A hangok egyre hangosabbak lettek, de fogalmunk sem volt, honnan jönnek, vagy ki csinálja.

-          Ez rohadt ijesztő! Menjünk innen! – és kézmosás nélkül kirohant a wc-ből.

Én még egy picit maradtam. Utána akartam járni a dolgoknak. Benéztem minden fülkébe, de sehol semmi. A zajok viszont abbamaradtak és egyszer csak egy sikítást hallottam. Olyan volt, mint tesi óra után. Megijedtem, és beszaladtam az osztályba. Nekiütköztem Ryan-nek és szinte beleestem a karjaiba.

-          McKenzie mondta mi történt, épp érted indultam, nem-e raboltak el, vagy valami. - de aranyos. Engem akart megmenteni.

-          Nem…de ezt hallanotok kell! – megfogtam a kezét, és hátraráncigáltam a padomhoz, ahol már ott volt Kenzie, Jess, Pete, és Carlos.

-          Valaki megint sikított! – újságoltam nekik.

-          Már megint? Ma mindenki csak sikítozik? – viccelődött Pete.

-          Ez most komoly. Szerintem nem poénnak kéne venni ezt a napot. Tök különös itt minden! – és újra átbeszéltük az egészet.

Carlos és Pete minden szünetben nálunk volt. Megtudtam egy pár dolgot az új fiúról, főleg azt, hogy különös álmai vannak. Elmesélte, hogy kicsi korában megálmodta, hogy a szülei elválnak, valamint hogy a nővére férjez megy. És most meg azt, hogy leszúrtak valakit. Ezen el is gondolkoztam.

-          Ha valakit hasba szúrnak, akkor a szájából is jön a vér, nem? – kérdeztem a többiektől.

-          Hát, végülis lehetséges. – válaszolt Ryan.

-          Arra gondoltam, mi van, ha Mr García volt az, akiről Carlos álmodott? Mi van, ha hasba szúrták, meghalt, és csak én látom őt?!

-          Következő szünetben keresünk egy tablóképet, amin rajta van, és majd megmondod, hogy őt láttad-e. – ajánlotta fel Jess.

Carlos bólintott, majd Pete kíséretével visszament az osztályába. Fél perc múlva becsöngettek, és elindultunk a 3. emeletre, informatika órára. Teljesen átlagos óra volt, csendben végig ültük. Viszont a gondolataim ezer felé jártak. Hamar el is telt az idő, észre sem vettem, mikor csöngettek. McKenzie rángatott ki az osztályból, és elindultunk lefelé. Már a másodikon voltunk, mikor találkoztunk Carlos-szal és Pete-tel. Egy tablót nézegettek. És ekkor újra megláttam őt. De most az egész testét. Még ijesztőbb volt, mint korábban. A tekintete…olyan…furcsán nézett rám. Még soha sem láttam ilyennek.

-          Na, felismered? Őt láttad meghalni? – hallottam Pete hangját.

-          Igen. – válaszoltam Carlos helyett. Ekkor értetlenül rám néztek.

-          Honnan tudod? – kérdezték szinte egyszerre.

-          Itt áll előttem. – a hangom remegett. – egy kés van a hasában…- nem bírtam befejezni a mondatot,  mert Mr García megszólalt.

-          Már késő! Menjetek el az iskolából! – most minden szavát értettem.

Viszont nem tudtam, hogy mire gondol. Ránéztem a barátaimra, akik még mindig értetlenkedtek. És mikor vissza tekintettem, Mr Garcíának csak a hűlt helyét találtam. Miközben lementünk az osztályba, mindent elmondtam a többieknek. Nem tudták, mire gondolhatott a professzor azzal, hogy „Már késő!”, de arra gondoltak, hogy kapcsolatban van a reggel történtekkel, a véres fallal, meg esetleg a sikításokkal is. Egész nap csak erről tudtunk beszélni, más téma nem is jutott az eszünkbe. A 6. óránk elmaradt, mivel nem volt Mr García. Ekkor többen is hazamentek, de én ott maradtam az aulában Katie-vel és Sydney-vel, vártuk a röplabdaedzést. Miután kicsengettek, láttam, ahogy Carlos lemegy a lépcsőn, majd integet nekem. Sydney teljesen el volt ájulva. Váltig állította, hogy neki integet az új fiú, mert reggel ráköszönt a folyosón. Csak egy mosolyt dobtam Carl-ra hogy a barátnőm azt higgye, hogy tényleg neki intett. Még félórát vártunk kb, mikor megjött a tesi tanár, és elkezdődött az edzés. Tök olyan volt, mint a többi: gyakoroltunk, majd meccseztünk egy kicsit. Öt órakor pedig elindultam hazafelé…ám a napnak még korántsem volt vége!

3. rész

És itt az új rész. Ez most nem olyan unalmas, mint az első kettő, van benne egy kis izgalom is. Remélem tetszik majd. Várom a kommenteket;) *KISSandHUG*

Ugyan olyan reggel volt, mint a többi: korán kelés, séta a megállóba  és hosszú buszozás. A suliban viszont furcsa dolgok történtek, amik pár embert eléggé elgondolkoztattak. Köztük engem is.

Még első óra előtt kimentünk Jess-szel reggelit venni. A büfébe a suli belső udvaráról lehetett bemenni. Pár ember ott állt az egyik fal előtt. Először azt hittem csak cigiznek vagy hasonló, de észrevettem, hogy pár tanár is van velük és mindenki a falat bámulja.

-          Úristen az vér?- szólalt meg Jess.

Ránéztem a fiúra, aki szintén a falat kezdte nézni. Követtem a tekintetét, és akkor megláttam:

„Vigyázz! Kiszabadult!” Jézusom! Az tényleg vér! Közelebb mentünk, és találkoztunk Renee-vel, meg a fiújával Joshua-val. Nagyon jó párt alkottak, igaz hogy többször is szétmentek, de mindig kibékültek. Örültem, hogy a barátnőm egy olyan pasit szerzett magának, mint Josh. Én is nagyon bírtam őt, sok közös témánk volt. És még jól is nézett ki.

-          Ez durva nem? – kérdezte tőlem Renee.

-          Az! De mégis ki írhatta? És vajon mi szabadult ki? –érdeklődtem a többiektől.

-          Biztos valami állat! – mondta Josh.

-          Ja, persze. Milyen állat? Egy sárkány? Vagy egy farkas?- viccelődött Jess.

-          Biztos valami tréfa! – szólalt meg az egyik tanár. - Most pedig mindenki menjen órára!

Nem tudom mi lehet ez a felirat. Nem is igazán értem. „Kiszabadult!” Vajon mi? És mi van ha mégis csak valami beteges tréfa? De miért vérrel írták? Biztos az egyik hülye gyerek írta fel. Renee-éktől elköszöntünk, és visszamentünk az osztályba. Már mindenki megjött, és fél percen belül be is csöngettek. Matek óra volt, de nem nagyon figyelt senki sem, mert ezt az anyagot már előző órán vettük, csak a tanár mindig elfelejti. McKenzie-vel, Ryannel és Jess-szel a falról beszéltünk. Még szerencse hogy ez a két srác ül előttünk, és tudunk társalogni. A fiúk meg vannak győződve arról, hogy csak poén az egész, de Kenzie teljesen beparázott.

-          Biztos, hogy valami szörny, vagy mutáns! – ez azért egy kicsit túlzás…

Most tényleg nem azért, de ismerek pár szőke lányt, és némelyik szőke-nős vicc teljesen igaz rájuk. Nem mondom, hogy hülyék, inkább csak más a felfogásuk. Mivel elkalandoztak a gondolataim, így észre sem vettem, hogy csöngettek. A második óra tesi volt. A lányok elindultak az öltözőbe, én még egy kicsit maradtam az osztályban. Ryannek mutattam meg pár dolgot kémiából, amiket nem értett. Közben bejött az osztályba Pete és Carlos. Úristen! Ezek mit keresnek itt?

-          Láttátok a vért? Azt pletykálják egy tigrist tartottak a pincében, és megszökött, miközben etették. – ezt biztos ő találta ki. Neki van ilyen élénk fantáziája.

-          Nyilván! És még miket terjesztesz? Bement a lány öltözőbe, és mindenkit ijesztget? – mosolyogtam a fiúra.

-          Nem én terjesztem, én csak kitaláltam, ez viszont jó ötlet, köszi! – én csak tovább mosolyogtam, hiszen ott állt mellette Carlos is.

Ugyan olyan jól nézett ki, mint tegnap. Sőt! Még jobban! AC/DC-s póló volt rajta. Látom, bírja a jó zenét. Lehet, hogy nála beválna a zene-elméletem? Lehet, hogy hülyeség, McKenzie ki is nevetett miatta, de én hiszek benne. A zene-elmélet arról szól, hogy ha a fiú és lány ugyanazt, vagy legalább hasonló zenét szeretnek, akkor simán megy nekik a második lépés. Hiszen már van közös témájuk. Az elméletem Ryan-nél is bevált, csak tovább nem nagyon jutottunk…még.

-          Igazából azért jöttünk, hogy nincs-e véletlenül valakinek egy töri atlasza? Én még nem kaptam meg az enyémet. – nézett rám az új fiú.

Csak bólintottam, és elkezdtem keresni a táskámban.

-          És neked mi a véleményed erről az egészről Carlos? – érdeklődött Ryan.

-          Hát kicsit furcsának tartom, de örülök, hogy máris van új téma, és nem rólam beszél mindenki. – milyen igaza van!

Közben megtaláltam az atlaszt és átnyújtottam neki. Megköszönte, és rám mosolygott. Itt áll mellettem a srác, aki hónapok óta teszik, és a szeme láttára szeretek bele egy másik fiúba. Ez kicsit furcsa.

-          Hát jó, nekem mennem kell! Gondolom nektek is. – mondtam, majd elindultam az ajtó felé.

-          Mikor hozzam vissza? – kérdezte Carlos a hátam mögül.

Megfordultam,majd válaszoltam:

-          Nem is tudom, 6. órára kéne. – Carlos bólintott, majd elmentem.

Az aulában találkoztam Beckyvel, aki az évfolyamtársam, és nagyon jó barátnőm. Ovitársak voltunk 2 évig, azóta jóban vagyunk.

-          Kicsit ijesztő, ami történt, nem? – kérdezte.

-          Ja, főleg, hogy vérrel írták.

-          És a tanárok meg tőlünk kérdezik, hogy ki csinálta. – ekkor becsöngettek, és mindketten mentünk órára.

A tesi is gyorsan eltelt, egész órán csak röplabdáztunk. Viszont ami az öltözőben történt, az mindanyiunkat megijesztett.
Öltöztünk, közben beszélgettünk a szokásos témákról: bulik, pasik, és…Carlos. Egyszer csak egy sikítást hallottunk. Tisztára kirázott a hideg. Olyan ijesztő volt, és azt sem tudtuk, vajon ki sikított. Gyorsan kiszaladtunk, hogy megnézzük mi történt, de nem láttunk senkit sem a folyosón, sem az aulában. A portás, pár tanár, és a fiúk is kijöttek nézelődni. De sehol semmi. Ryan rám nézett, és elkezdett vigyorogni. Ekkor vettem észre, hogy felül csak egy melltartó van rajtam. Visszaszaladtam, majd felvettem a felsőmet. A többi lány sem volt teljesen felöltözve, magukat takargatva követtek. Közben rájöttem, hogy Ryan-en sem volt póló. Nagyon jó felsőteste van, még nem is láttam. És rám mosolygott. Ohh…

Mikor végeztünk, elindultunk az osztályba. A folyosón elkaptam egy beszélgetést két tanár között. Nem ismertem őket, engem nem tanítottak.

-          Nem tudom, hol lehet. Egész reggel hívogattam, nem vette fel a telefont. – mondta az egyik.

-          Rokonai sincsennek, akiktől érdeklődhetnénk.

Nem volt a szavukban semmi érthető, nem tudtam kiről beszélnek, de különösnek tartottam. A teremben már várt rám Pete és Carlos. Visszahozták a könyvemet.

-          Igazából nem is volt rá szükség, de azért köszönöm!- mondta mosolyogva az új fiú.

-          Ja, nem volt Mr García. – tette hozzá Pete.

-          Hogy-hogy nem volt? Ő még sosem hiányzott. – csodálkozott McKenzie.

Most értettem meg, hogy miről is beszélt az a két tanár. Mr García, a történelem professzor nem jött ma iskolába. Ez mindenkinek feltűnt, hiszen Renee is mondta, hogy ő az egyetlen tanár, aki négy év alatt még egyetlen egyszer sem hiányzott.

Nem is nagyon figyeltem, miről beszélnek a barátaim. Teljesen belemélyedtem a gondolataimba. Ez a nap egyre furcsább. Először a véres felirat a falon, most meg a sikítás. Lehet, hogy csak véletlen egybeesés, de egy tanárnak is nyoma veszett. Azon kezdtem törni a fejem, hogy vajon Carlosnak van-e valami köze ehhez az egészhez? Épphogy egy napja van itt, és máris különös dolgok történnek a suliban. Ezt azonnal kivertem a fejemből, hiszen magam is hülyeségnek tartottam.

Észre sem vettem, hogy Pete és Carlos elment, és becsöngettek. Irodalom óránk volt. Mivel ez is olyan unalmas, mint a többi óra, elterveztem, hogy a szokásos dolgot csinálom: kinyitom az ablakot, és bámulom a járókelőket. Hát ma ez nem így alakult. Mikor kinéztem, két sikítást hallottam egyszerre. Az egyik az én számból jött, a másik a padtársaméból. Ő is látja, hogy ott áll. De miért vérzik a szája?