- Jézusom egy pók!- szólalt meg végül Kenzie.
Hogy mi? Milyen pók? Te nem látod, amit én? Meg se tudtam szólalni. A többiek döbbenten néztek rám.
- Én úgy tudtam, hogy nem félsz a pókoktól Carol! – hallottam Ryan hangját.
Én még mindig csak az ablakot bámultam. Nem is hittem el, amit látok. Olyan ijesztő volt az egész.
- Mr García! – nyögtem ki végül.
Az osztálytársaim meg se tudtak szólalni. Mr Lopez hátrajött. Ő is értetlenül nézett rám.
- Mr García meghalt! – mondta, majd visszament az asztalához, és mintha mi sem történt volna, folytatta az órát.
Én ezt nem értem. Meghalt? De hiszen én látom őt!
- Menj le a katakombákba! Állítsd meg a …- nem is értettem, amit mondott, bugyogott a szájából a vér.
Iszonyat ijesztő, ahogy fél méterre áll mellettem, és vérzik. Tátott szájjal néztem rá.
- Carol! Jól vagy? – kérdezte Jess.
Rápillantottam, de nem tudtam megszólalni. Biztos nagyon fehér lehettem, mert úgy bámultak rám, mintha beteg lennék. Az is lehet, hogy tényleg rosszul voltam, hiszen szellemeket látok! Magam sem hittem el. Mikor visszanéztem az ablakra, már nem volt ott.
- Minden rendben?
- Hé! Carol! – szólítgattak az osztálytársaim!
- Csöndet ott hátul! – szólt rájuk Mr Lopez.
Egész órán ezen törtem a fejem. Tök para volt, és csak úgy gyűltek bennem a kérdések. Honnan veszi azt az irodalom tanár, hogy meghalt Mr García? Egyáltalán hogyan halt meg, ha én láttam őt? Miért vérzett a szája? Milyen katakombákra gondolt? És mit kell megállítanom? Az egészet nem értettem. Próbáltam nyugtatni magam, hogy csak beképzeltem az egészet. Hát nem nagyon sikerült.
Arra eszméltem, hogy Mr Lopez rám néz, mintha megőrültem volna, majd kimegy az osztályból. Lehet, hogy tényleg van valami bajom. Ekkor már csak azt vettem észre, hogy Pete és Carlos bent vannak az osztályban, és Jess meséli nekik a történteket:
- Sikított, majd úgy nézett, mint aki szellemet látott. És Mr Garcíáról beszélt.
Meg kéne magyarázni, hogy mi történt valójában, de nem igen tudtam még most sem szóhoz jutni. És még én sem fogtam fel a látottakat.
- Én csak egy pókot vettem észre, nem volt semmi az ablakban! Viszont az a pók nagyon nagy volt, és engem bámult!- tette hozzá McKenzie.
- A való életben bármi megtörténhet. Az is lehet, hogy tényleg szellemet látott. – mesélte Carlos. – vagy valami mégrosszabat.
- Te hiszel az ilyenekben? – érdeklődött Pete.
- Hát… - ekkor szegény fiút félbeszakítottam.
- Láttam őt… Mr Garcíát…és…és…- dadogtam.
- De nem halottad? Meghalt!
- Őt láttam!...És…a szájából folyt a vér.
- Vér? Jó, tegyük fel, hogy tényleg láttad, mondott valamit? – érdeklődött Ryan.
Próbáltam összeszedni a gondolataimat és visszaemlékezni hogy mit is mondott.
- Azt mondta, hogy menjek le valami katakombába, és állítsak meg valamit, de nem igazán értettem, mert tele volt a szája vérrel.
- Katakomba? Mármint suli alatt, vagy mégis hol? – kérdezősködött Kenzie.
- Én…én nem tudom. Azt se tudom mi van velem. Nem is értem ezt az egészet! – össze voltam zavarodva, és ezt a barátaim is észrevették.
Próbáltak nyugtatgatni, és Carlos valami furcsa dolgot kezdett mesélni.
- Én hiszek neked. Szerintem láttad a professzort. Lehet, hogy tényleg meghalt, és a szelleme megjelent neked. Vannak ilyen különös dolgok. Én például megálmodom a jövőt. - teljesen értetlenül néztünk rá.
Megálmodja a jövőt? Az hogy lehet? Bár mostanában már mindent elhiszek, főleg hogy szellemeket látok.
- Például a múlt héten azt álmodtam, hogy egy férfit hasba szúrtak, és meghalt. Eléggé durva volt.
- És ismered őt? Mármint akit leszúrtak. – érdeklődött Pete.
- Nem, és a másik férfi meg háttal állt, nem láttam az arcát.
- És minden álmod valóra válik? – kérdezte Jess.
- Nem. Onnan tudom, hogy valóra fog válni, hogy reggel takaró nélkül kelek fel, mármint éjszaka lerugdosom a földre, vagy nem is tudom.
- És ez mióta van neked? – kérdezősködtem.
- Úgy 7-8 éves korom óta. De eleinte nem igazán foglalkoztam vele. – válaszolt.
- Hát halljátok, ez a mai nap! Mi jöhet még ezek után? – ekkor bele sem gondoltam, hogy még pár dolog igencsak vár rám. Rosszabb dolgok is.
Egész szünetben erről beszélgettünk. Carlos álmairól, és az én „szellememről”. Fel sem fogtuk, mik zajlanak le körülöttünk. És csak folytatódott a „különös nap”. Egyre rosszabb lett. Ötödik óra előtt McKenzie-vel kimentem a mosdóba. Míg ő bement egy fülkébe, én a tükörnél megvártam. A hajamat igazgattam mikor furcsa dolog történt. Zajokat hallottam. Mintha a csövekből jöttek volna.
- McKenzie! Ezt Te csinálod? – kérdeztem a barátnőmtől.
- Nem! De…én is hallom. – válaszolt.
A hangok egyre hangosabbak lettek, de fogalmunk sem volt, honnan jönnek, vagy ki csinálja.
- Ez rohadt ijesztő! Menjünk innen! – és kézmosás nélkül kirohant a wc-ből.
Én még egy picit maradtam. Utána akartam járni a dolgoknak. Benéztem minden fülkébe, de sehol semmi. A zajok viszont abbamaradtak és egyszer csak egy sikítást hallottam. Olyan volt, mint tesi óra után. Megijedtem, és beszaladtam az osztályba. Nekiütköztem Ryan-nek és szinte beleestem a karjaiba.
- McKenzie mondta mi történt, épp érted indultam, nem-e raboltak el, vagy valami. - de aranyos. Engem akart megmenteni.
- Nem…de ezt hallanotok kell! – megfogtam a kezét, és hátraráncigáltam a padomhoz, ahol már ott volt Kenzie, Jess, Pete, és Carlos.
- Valaki megint sikított! – újságoltam nekik.
- Már megint? Ma mindenki csak sikítozik? – viccelődött Pete.
- Ez most komoly. Szerintem nem poénnak kéne venni ezt a napot. Tök különös itt minden! – és újra átbeszéltük az egészet.
Carlos és Pete minden szünetben nálunk volt. Megtudtam egy pár dolgot az új fiúról, főleg azt, hogy különös álmai vannak. Elmesélte, hogy kicsi korában megálmodta, hogy a szülei elválnak, valamint hogy a nővére férjez megy. És most meg azt, hogy leszúrtak valakit. Ezen el is gondolkoztam.
- Ha valakit hasba szúrnak, akkor a szájából is jön a vér, nem? – kérdeztem a többiektől.
- Hát, végülis lehetséges. – válaszolt Ryan.
- Arra gondoltam, mi van, ha Mr García volt az, akiről Carlos álmodott? Mi van, ha hasba szúrták, meghalt, és csak én látom őt?!
- Következő szünetben keresünk egy tablóképet, amin rajta van, és majd megmondod, hogy őt láttad-e. – ajánlotta fel Jess.
Carlos bólintott, majd Pete kíséretével visszament az osztályába. Fél perc múlva becsöngettek, és elindultunk a 3. emeletre, informatika órára. Teljesen átlagos óra volt, csendben végig ültük. Viszont a gondolataim ezer felé jártak. Hamar el is telt az idő, észre sem vettem, mikor csöngettek. McKenzie rángatott ki az osztályból, és elindultunk lefelé. Már a másodikon voltunk, mikor találkoztunk Carlos-szal és Pete-tel. Egy tablót nézegettek. És ekkor újra megláttam őt. De most az egész testét. Még ijesztőbb volt, mint korábban. A tekintete…olyan…furcsán nézett rám. Még soha sem láttam ilyennek.
- Na, felismered? Őt láttad meghalni? – hallottam Pete hangját.
- Igen. – válaszoltam Carlos helyett. Ekkor értetlenül rám néztek.
- Honnan tudod? – kérdezték szinte egyszerre.
- Itt áll előttem. – a hangom remegett. – egy kés van a hasában…- nem bírtam befejezni a mondatot, mert Mr García megszólalt.
- Már késő! Menjetek el az iskolából! – most minden szavát értettem.
Viszont nem tudtam, hogy mire gondol. Ránéztem a barátaimra, akik még mindig értetlenkedtek. És mikor vissza tekintettem, Mr Garcíának csak a hűlt helyét találtam. Miközben lementünk az osztályba, mindent elmondtam a többieknek. Nem tudták, mire gondolhatott a professzor azzal, hogy „Már késő!”, de arra gondoltak, hogy kapcsolatban van a reggel történtekkel, a véres fallal, meg esetleg a sikításokkal is. Egész nap csak erről tudtunk beszélni, más téma nem is jutott az eszünkbe. A 6. óránk elmaradt, mivel nem volt Mr García. Ekkor többen is hazamentek, de én ott maradtam az aulában Katie-vel és Sydney-vel, vártuk a röplabdaedzést. Miután kicsengettek, láttam, ahogy Carlos lemegy a lépcsőn, majd integet nekem. Sydney teljesen el volt ájulva. Váltig állította, hogy neki integet az új fiú, mert reggel ráköszönt a folyosón. Csak egy mosolyt dobtam Carl-ra hogy a barátnőm azt higgye, hogy tényleg neki intett. Még félórát vártunk kb, mikor megjött a tesi tanár, és elkezdődött az edzés. Tök olyan volt, mint a többi: gyakoroltunk, majd meccseztünk egy kicsit. Öt órakor pedig elindultam hazafelé…ám a napnak még korántsem volt vége!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése