5. rész

Hát nem tudtam várni estig. Kíváncsi vagyok, hogy tetszik az új rész (amiben kicsit közelebbről megismerhetjük Carol és Isabell kapcsolatát) Úgyhogy írjatok kommentet. Puszi.

Az eső elkezdett zuhogni, és rövid időn belül kialakult egy kisebb vihar, mennydörgéssel, és villámlással. Siettem a buszmegállóba, hogy ne ázzak el nagyon, mivel csak egy pulcsi volt rajtam, és reggel megint elfelejtettem betenni az esernyőt a táskámba. Eléggé nagy volt a forgalom, az egyik zebránál vagy öt percet kellett állnom. Már majdnem a megállónál voltam, mikor a busz az orrom előtt ment el. Hát igen, ilyen szerencsétlen is csak én lehetek. A következő busz fél óra múlva ér ide, így beálltam a fedett megálló alá.

Néztem, ahogy az emberek szaladnak az eső elől, vagy éppen esernyővel sétálnak. Az utca borús, és sötét volt. Tíz perccel később már egy lélek sem járt arrafelé. Vagyis pont egy lélek volt ott. Mr García. A történelem professzorom szelleme újból megjelent előttem. Nem vérzett már a szája, de a kés még mindig a hasában volt. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon miért csak én látom? Nem sokáig törtem a fejem, mert a tanárom elkezdett mutogatni. Mintha azt akarná, hogy kövessem. Így hát elindultam utána.

Nem tudtam, hogy merre visz, de megbíztam benne. Pedig tök ijesztő volt minden. A vihar ellenére nagy volt a csend, ami még inkább megrémített. Nem sétáltunk sokáig, de ebben az időben nekem ez is rosszul esett. Egy szökőkúthoz vezetett, ami mellett nap mint nap elmentem, de közelről még soha nem néztem meg. Eléggé régi volt és én még soha nem láttam ebből vizet folyni. Egyetlen egy csap volt rajta, ami egy kígyót formázott. Eredetileg ezüstös színű lehetett, de már kopott volt az egész. Semmi különleges nem volt benne, de éreztem, hogy valamit mondani akar Mr García, csak nem tudtam, hogy mit, ugyanis míg én a kutat szemléltem, a szellembe belecsapott a villám, és eltűnt. Nagyon megijedtem, és visszaszaladtam a buszmegállóba. Szerencsére már nem kellett sokat várnom.

Viszont a nap legrosszabb híre akkor várt rám, mikor már otthon voltam. Anya az ajtóban állt.

-          Hol van Isabell? - kérdezte tőlem ijedten.

-          Nem tudom, de nem velem! – válaszoltam.

-          Azt látom! De hol van? Ilyenkor már rég itthon szokott lenni! Mégis merre lehet? – kérdezősködött anyu.

Apa a nappaliban ült a foteljában. Most kivételesen nem olvasott. Az ölében összekulcsolta az ujjait, és bambán nézett rám.

-          Hívtátok már? – fordultam vissza anyához, aki nem mozdult az ajtóból.

-          Persze, már vagy húszszor, de ki van kapcsolva. – nagyon ideges volt szegény.

Ekkor jöttem rá, hogy a húgom eltűnt!

Gyorsan  megtörölköztem, majd bementem a szobámba és elővettem a mobilom. Először Renee-t hívtam.

-          Haló? – szinte egyből felvette.

-          Szia! Itt Carol! Figyelj nem láttad a húgomat? – érdeklődtem.

-          Nem. Őőőő…vagyis reggel láttam, de akkor veled volt.

-          Igen-igen, de most meg nem jött haza. Anya tökre ki van borulva, és én is kezdek aggódni.

-          Hát sajnálom, nem tudom hol lehet, de ha gondolod, Josh-sal bejárjuk a környéket, hátha itt lófrál valahol.

-          Azt nagyon megköszönném. Aranyos vagy! Majd hívj, ha van valami! – köszönés nélkül letettem, és tárcsáztam a következő számot.

McKenzie foglalt volt, így Katie-t hívtam. Ő sem látta. Mindenkit felhívtam az osztályomból, hátha találkozott vele valaki. De semmi… Majd Isabell osztálytársainak telefonáltam, és itt kezdett furcsa lenni a dolog. Az összes barátja azt mondta, hogy a húgom ma nem volt suliban. Én ezt nem értem! Hiszen együtt szálltunk le a buszról! Hova tűnhetett? Később apa mondta, hogy menjünk, járjuk be a várost. Anya itthon maradt, és felhívta a rendőrséget.

Apu kocsival ment végig azon az úton, ahol jár a busz, én egyből Isabell iskoláját céloztam meg. A suli zárva volt, hiszen már beesteledett. Úgy 8 óra körül lehetett, és a vihar már véget ért. Az eső épphogy csak csepergett.

Pár fiatal volt a környéken, mutattam is nekik egy képet Izzie-ről, de még soha nem látták. Fogalmam sem volt mit csináljak, vagy merre menjek tovább. Ekkor találkoztam Ryan-nel. Nagyon megörültem neki. Telefonon már beszéltünk, és mondta is, hogy páran elkezdik keresni, de el is felejtkeztem erről. Mikor észrevett, közelebb jött és megölelt.

-          Minden rendben lesz! Ne aggódj, tud magára vigyázni! – suttogta a fülembe.

Jól estek a szavai. Tudtam, hogy igaza van, de akkor sem bírtam megnyugodni. Hevesen vert a szívem, egyedül a húgomra tudtam gondolni. Eszembe jutottak a régi emlékek. A szülinapi bulijai, a közös programjaink, a sok játék kicsi korunkban, és a közös titkos nyelvünk. Kitaláltunk egy titkos nyelvet, és akkor beszéltünk így, mikor nem akartuk, hogy anyáék tudják, hogy miben settenkedünk. Utoljára tavaly anyák napján használtuk. Akkor úgy viselkedtünk, mint az ovisok. Nagyon vicces volt, de most szomorúan gondolok vissza azokra a percekre. Pár könnycsepp gördült le az arcomon. Ryan ezt észrevette, és elővett egy zsebkendőt.

-          Hiányzik…és nagyon aggódom érte! – mondtam szívszaggatva.

-          Tudom! – említette és megsimogatta az arcom.

Nagyon örültem, hogy velem van, és támogat. Öt perc múlva folytattuk a keresést, már együtt. Később találkoztunk Jess-szel, és a többi fiúval az osztályból. Jól esett, hogy mindenki segít, viszont sajnos semmire nem jutottuk. Legalább két órán át sétáltunk a városban, de nem találtuk meg sem Isabellt, sem a ruháját, táskáját, és semmit, ami az övé lett volna. Teljesen ki voltam akadva. Nem tudtam, hogy hol lehet, vagy mit csinál.

Fél 11 körül értem haza, ekkor már két rendőr ott volt a házunkban. Egy nő, aki kicsit idősebb volt, úgy 45 körül járhatott, az arcán ráncok voltak, a haját pedig kontyban hordta. És egy férfi, aki fiatalabb volt. Kb 30 év körüli. Az arca borostás volt, haja kicsit hosszabb.

Anyával beszéltek, és képeket nézegettek Isabell-ről. Apa is otthon volt már, de továbbra is csak a foteljában üldögélt szótlanul, míg anyu folyamatosan csak sírt. A rendőrnő anyát nyugtatgatta, míg a férfi engem kezdett el bámulni. Eléggé megijedtem tőle, ezért inkább bementem a szobámba, és lefeküdtem az ágyra. Pár percen belül ott álltak mellettem, és mindenfélét kérdezgettek.

Mikor beszéltem utoljára a húgommal? Milyen volt a kapcsolatunk? Hol voltam egész éjjel? És mondjak el mindent, amit tudok! Próbáltam nekik nyugodtam válaszolni, de belül nagyon mérges voltam. Mégis mit csinálhattam este? Biztos bulizni mentem! Ezek hülyének néznek?

-          Hát…reggel együtt mentünk iskolába, de az osztálytársai azt mondták, hogy nem volt bent egy órán sem. És a kapcsolatunk…közel álltunk egymáshoz, de mégis teljesen átlagos testvérek vagyunk…voltunk…Szeretem őt, és nagyon hiányzik!  - próbáltam sírás nélkül elmondani. – És egész este őt kerestem a barátaimmal, de sehol nem volt nyoma, mintha megszűnt volna létezni, miután leszállt a buszról reggel. És semmit nem tudok az eltűnéséről, de keressék meg, mert nem is tudom mit fogok csinálni, ha nem kerül elő!

A nő nagyon kedves volt, zsebkendőt adott és megígérte, hogy mindent megtesznek, hogy előkerüljön Isabell. Viszont a férfi…olyan ijesztő... Csúnyán nézett rám, és folyamatosan bámult. Meg is kértem, hogy menjenek inkább ki a szobámból, mert egyedül szeretnék lenni. Beszéltek még egy kicsit a szüleimmel, majd elmentek.

Egész éjjel nem bírtam aludni. A nappaliból hallottam anya sírását, valószínűleg ő le sem feküdt. Folyamatosan a húgomra gondoltam. Mégis mi lehet vele? És közben minden eszembe jutott róla. A szemem előtt megjelent az arca. Sok mindenben hasonlított rám. A szép barna szeme, a barna haja…amit eleinte nem is akart levágatni, és hat évesen kijelentette,hogy földig fog érni, de 3 évvel később levágatta vállig, és azóta mindig ilyen rövid. Viszont ez is jól állt neki. És a ruhái, amiket vagy együtt vettünk, vagy tőlem csent el. Tök ugyanolyan volt az ízlésünk, egy csomó egyforma ruhánk is volt. Viszont ő gyakrabban hordott szoknyát, míg én leginkább csak ünnepeken vagy különleges alkalmakkor vettem fel, de akkor is csak egyberuhát. És a cipőinket is cserélgettük. Van vagy 15 pár cipőnk, de mindet közösen vettük. És eszembe jutottak a családi programok is: a téli síelések, a nyári strandolások, a sok kirándulás a hegyekben. Valamint arra is visszaemlékeztem, mikor még közös szobánk volt. Mielőtt ideköltöztünk, a városban laktunk egy két szobás lakásban. Jó volt egy szobán osztozkodni, mert nagyon szerettük egymást. Szinte legjobb barátnők voltunk. De most!... Még csak 16 órája tűnt el, de iszonyatosan hiányzik. Nem is merek arra gondolni, hogy már találkozhatok vele többé…

Ekkor jutott eszembe, hogy holnap március 16.-a lesz. A születésnapom. Nem is merem elképzelni milyen rossz napom lesz. Eddig minden évben balszerencsém volt a szülinapomon. És úgy látszik, idén lesz a legrosszabb…