1. rész

Hello! Megjött az első rész. Jó olvasást, és írjatok kritikát;)

Csodaszép tavaszi hétfő reggel volt. A nap besütött a szobámba, a szél befújt az ablakomon. Én csak pislákoltam, mert soha nem szerettem korán kelni.

-          Ébresztő! 6 óra! – kiáltott anya a konyhából.

6 óra. Borzalmas milyen korán kell kelni. Jó, persze aki már megszokta, annak könnyű, de nekem nem. Fél éve költöztünk ki a város szélére, azóta minden nap busszal járok, és még nem szoktam hozzá, hogy ilyen korán kell felkelni. De hát ha muszáj…

Gyorsan letusoltam, felöltöztem, és megettem a palacsintát, amit anya sütött. Nagyon finom áfonyalekváros palacsintát tud csinálni. A húgommal elindultunk a buszhoz. 10 perc séta, míg a buszmegállóba érünk. Nincs messze, de elég fárasztó. Főleg délutáni edzés után. Röplabdázok, és heti háromszor van edzés. Ilyenkor elég fáradt vagyok, és még fél óra buszozás után, amit általában alvással töltök, nem nagyon van kedvem még 10 percet sétálni.

A buszon ma reggel is sokan voltak, épphogy Isabell le tudott ülni, de két megállóval később átadta a helyét egy idős hölgynek. Mindig is udvarias volt a kis húgocskám. Már 13 éves, de nekem mindig is kicsi hugi marad. Mikor beértünk a városközpontba, leszálltunk a buszról és elköszöntünk egymástól. Mindkettőnknek 5 percet kellett még gyalogolni a sulihoz, csak más-más irányba. Isabell még általános iskolába járt, én pedig szakközépbe. Nagyon szeretem azt a sulit. Igaz, még csak 9.-es vagyok, de úgy érzem, hogy szép évek várnak rám. Mindenki nagyon kedves, barátságos. Szeretem az osztálytársaimat, és az évfolyamtársaimmal is jóban vagyok. A tanárok is jó fejek, szóval szeretek ide járni.

Mikor beértem a suliba, McKenzie már várt az aulában.

-          Képzeld egy új srác jött a C-be! Állítólag nagyon helyes! – hát persze hogy nagyon helyes.

McKenzie-nek minden második pasi nagyon a helyes. A többi meg „Elmegy!”.

-          Majd meglátjuk! - kacsintottam a barátnőmre.

Bementünk az osztályterembe, ami szerencsére a földszinten van, és az óráink többsége itt játszódik, szóval nem kell sokat lépcsőznünk. Köszöntünk a többieknek, és leültünk a helyünkre. McKenzie-vel az utolsó padban ültünk, az ablak mellett. Egy kicsit beszélgettünk, miközben kipakoltuk a könyveket az első órára. Eközben megjött Pete, aki nem a mi osztályunkba jár, de mégis sokat van nálunk.

-          Új osztálytárs jött hozzánk! – szinte kiáltotta az ajtóból.

-          Már mindenki tudja.  – mondta halkan Jess.

Pete hátraszaladt hozzánk, és elkezdett mesélni az új fiúról. Én nem nagyon figyeltem, mert át akartam olvasni még óra előtt az angolt, ha esetleg kihívna a tanár felelni. Meg amúgy sem nagyon érdekel ez az új fiú, hiszen most Ryan tetszik. Szeptember óta bejön nekem, és eddig nem tudtam lemondani róla. És nem is akarok. Csak az a baj, hogy ő csak barátként tekint rám, és szerintem esélyem sincs nála. Több lánnyal is járt már az osztályból. Mind szőke, úgyhogy nem vagyok az esete. Még nem is mondtam el senkinek, csak Renee tud róla, aki most végzős, és kicsi korunk óta nagyon jó barátnők vagyunk. Meg hát minden nap találkozunk, hiszen két házzal lakik arrébb tőlünk. 

-          Kék szeme van. Ja, és gitározik, és állítólag van egy bandája! De ki tudja igaz-e!? – folyatta Pete.

Hogy mi? Van egy bandája? Ne már! Imádom a zenész pasikat. Kezd kíváncsivá tenni.

-          Mit is mondtál hogy hívják? – kérdeztem Pete-től.

-          Carlos...nem tudom. Majd következő szünetben megmondom. Vagy elhozzam hozzád? – poénkodott.

-          Jajj nem kell, nem érdekel, csak gondoltam jobb, ha tudom mi a neve. – füllentettem.

-          Igen, persze. Tudjuk ám, hogy bírod a csávót! – kacsintott rám McKenzie.

-          Nem erről van szó! – próbáltam kimászni a dologból…nem nagy sikerrel.

-          Jó, hagyjuk, biztos nem olyan érdekes a srác! – Jess megmentett.

Egy „köszönöm” mosolyt dobtam felé, majd folytattam a tanulást. Közben a barátaim tovább beszélgettek az új fiúról. Kb 5 percen belül becsöngettek, és Pete visszament az osztályába. McKenzie egész órán Carlos-t bálványozta. Alig tudtam rá figyelni, mert azzal foglalkoztam, hogy ki fog felelni. Mr Brown lapozgatta a naplót, és mindenki felsóhajtott, mikor elhajtott a neve mellett. Így voltam ezzel én is, de tudtam, ő nem így dönti el, ki lesz az a „szerencsés”, akit felszólít. Becsukta a naplót, félretette, majd szétnézett az osztályban. Minden tanulónak jól megfigyelte az arcát, majd észrevette, hogy a padtársam folyamatosan beszél.

-          McKenzie Westmore! – és fel is szólította.

Kenzie felállt, kisétált a tanári asztalhoz, majd elkezdte feleletét. Mindent tudott. Nem is értem hogyan, hisz egész hétvégén nálunk élősködött. Mikor volt ideje tanulni? Tátott szájjal néztem, ahogy meséli a történetet, amit meg kellett tanulni. Szinte szóról-szóra mondta fel. Úgy 5 perc múlva bólintott Mr Brown, beírt egy jegyet, McKenzie pedig visszajött a helyére, és tovább folyatta a beszédét, mintha mi sem történt volna. Az óra többi részén jegyzeteltem pár dolgot, de eléggé lefoglalt a barátnőm, így rá is figyeltem. Elmondta, hogy hova menne el Carlos-szal, ha elhívná randira. Nem is tudom, hogy tud ilyenekre gondolni. Még nem is ismeri. Lehet, hogy csak én vagyok így elrontva, de nem bírok ilyeneken fantáziálni, miközben még nem is láttam ezt a gyereket.

Mikor kicsöngettek, Sydney és Katie rábeszéltek, hogy menjek ki velük a büfébe, hátha látjuk közben az új fiút. A folyosón köszöntem az ismerőseimnek, vagy csak rájuk mosolyogtam, de beszélgetni nem tudtam velük, mert Katie szó szerint rángatott. Minden lány nagyon izgatott volt, hogy milyen is valójában ez a Carlos. Már kint voltunk a büfében, és még nem is láttuk. Visszafelé a lépcső alján megpillantottam Pete-et, aki egy fiúval beszélgetett. Háttal állt, így nem láttam az arcát, de a barátnőim erősködtek, hogy menjünk, mutatkozzunk be neki. Így is tettünk.

Hát egyenlőre ennyi. Remélem tetszett.:)