9. rész

Sziasztok! :) Ez most megint rövid...és picit nyálas. De ilyen is kell.

Csak álltam, és néztem, ahogy Carlos mosolyog rám. Nagyon helyes volt, és gyönyörű a mosolya. A fehér fogai csak úgy világítottak a sötétben.

Ekkor Renee felkapcsolt pár kisebb fali lámpát. Megláttam McKenzie-t, aki odajött hozzám, és elkezdtünk beszélgetni. Elújságolta, hogy Ryan pár perce összejött egy tízedikes csajjal. Úgy tettem, mintha nem érdekelne a hír, de közben majd megszakadt a szívem. Mindig ez van, mikor megtudom, hogy Ryan éppen jár valakivel. Csak mosolyogtam a barátnőmre, közben a szememmel elkezdtem keresni a fiút. Meg is találtam. Az egyik sarokban állt egy szőke lánnyal. Még szép, hogy szőke! Elég szép lány. Nem igazán bírtam nézni kettőjüket, ezért megkértem McKenzie-t, hogy keressünk valamit inni.

A buli egész jól sikerült. Nagyon sokan voltak. Osztálytársak, évfolyamtársak, pár lány a többi évfolyamból, és néhány barátom az általánosból. Jó volt velük találkozni, de mindenki csak azt kérdezgette, hogy jól vagyok-e. Már untam az egészet, úgyhogy felmentem az emeletre, Renee szobájába.

Imádtam a szobáját. Gyönyörű volt. Vörös fal, fekete baldachin, fekete függöny. Az egész olyan… gót… de meseszép! A legtöbb kislány arról álmodik, hogy rózsaszín, habos-babos szobája legyen. Viszont én nem! Én mindig is hasonlót szerettem volna, mint amilyen Renee-nek van. Lefeküdtem az ágyra, amit szintén fekete bársony borított, és elkezdtem bámulni a plafont.

Sötét volt, de az ajtó alatt beszűrődött a folyosó fénye. Kb tíz perce lehettem ott, mikor megláttam egy árnyékot az ajtó alatt. Megállt. A kilincs pedig megmozdult. Hirtelen megremegtem. Teljesen kirázott a hideg. Majd kinyílt az ajtó, és feltűnt Carlos arca.

-          Oh! Jézus! halálra rémítettél! – mondtam neki csöndesen.

-          Sajnálom! Nem akartam! – suttogta.

Becsukta maga mögött az ajtót, és bentebb jött. Megállt az ágy mellett, és csábítóan rám nézett.

-          Boldog születésnapot Carol! – megköszöntem és mosolyogtam.

Leült mellém, majd hátradőlt. Csak feküdtünk az ágyon, kb 10 centire egymástól. Nem tudtam, hogy mit kéne mondanom neki. Vagy egyáltalán kell-e mondanom bármit is. Hirtelen azt se tudtam, hogy mit gondoljak. Csak néztem a sötét plafont, és hallgattam a földszintem bulizókat. A zenét és a barátaim nevetését. Jól esett, hogy ott voltak a közelemben, de nem volt kedvem a sajnálkozásukat hallgatni.

Abban a pillanatban boldog voltam. Mindent elfelejtettem. Csak a csend, a nyugalom járt a fejemben, és hogy ott van mellettem Carlos. Néha a csend jobban összehozza az embereket, mint bármilyen beszélgetés. Kicsit kínos is volt, de mégis jó érzés töltött el, mikor vele voltam. Úgy éreztem, Ő meg tud védeni mindentől.

A jobb oldalamra fordultam, és belenéztem Carlos gyönyörű kék szemébe. Csodálatosan szép. El se lehet mondani mennyire. És az a pillanat! Nagyon romantikus volt. Ő is rám nézett. Percekig csak bámultuk egymást, majd megszólaltam:

-          Miért vagy itt?

-          Úgy éreztem szükséged van valakire, aki megért, és támogat. – nagyon jól érezte.

Megsimogatta az arcom, és folytatta:

-          Az egyik legjobb barátom egyszer nem ment haza, és napokig kerestük. Két hét után megtalálták a holttestét egy folyóban. Kiderült, hogy… - ekkor félbeszakítottam.

Egyszerűen nem bírtam hallgatni, hogy mi történt a barátjával. Féltem, hogy Isabell-el is hasonló dolog fog történni.

-          Carlos!

-          Tessék?

-          Megkérhetlek, hogy ne beszéljünk holttestekről, meg eltűntekről? Ma este nem akarok a húgomra gondolni!

-          Ohh... persze. Bocsi!

Csak feküdtünk, és néztük egymást. Néha még levegőt is elfelejtettem venni. Olyan tökéletes volt minden. És abban a pillanatban rájöttem, hogy nem Ryan kell nekem, hanem Carlos. Éreztem, hogy megért, tudtam, hogy támogat.

Ekkor egy kicsit közelebb csúszott hozzám, és megcsókolt…